Szia Galagonya!

Rég nem találkoztunk és úgy hallom ez most így is marad. Persze egy ideig.

Ha belegondolok, nálam egy jó huszassal idősebbként alapvető része voltál az életemnek, noha nem voltunk közeli barátok, talán közeli haverok sem. Vitorláztunk, versenyeztünk, olykor egymás ellen, olykor csak párhuzamosan más hajóosztályokban, utaztunk ugyanazokra nemzetközi versenyekre, helyekre Jugoszlávia, NDK, Bulgária… naná, hogy nem ma volt.

Ha többnyire párhuzamosan is éltünk csak, mindenkinél többet szerepelsz a hétköznapjaim és sok-sok vitorlázó életének egy fontos részében. A sztorizásban. Sokkal szürkébb és unalmasabb lenne az életünk, ha te nem vagy.

Soha nem mondtam volna a szemedbe és szerintem senki nem is mondta, de hatalmasakat röhögtünk és röhögünk, ha vitorlás társaságban rád kerül a szó. Nevetünk, jóízűen. Nem mondtam volna soha, mert nehéz elmagyarázni a különbséget kinevetés és az olyan röhögés között, amit a történeteid mesélése kelt.

Nem rajtad nevetünk, hanem általad. A távollétedben is, sőt, elsősorban akkor. Rólad mesélve, a veled történteket, pontosabban a veled történtek általad színezett változatait sorolva. Nevettünk és nevetünk rajtad rengeteget, de nem kinevetünk. Amikor az ember kiröhög valamit, az gúnyos, öntelt, sokszor kirekesztő.

A Galgó-sztorikon nevetőkben viszont mindig ott bujkál a ki nem mondott elismerés vagy halk vágyakozás.  Mert látjuk, tudjuk és becsüljük a történeteidet hajtó elszántságot, győzni akarást, a kétségek nélküli magas hőfokot a cselekvésben, a vágyat a felülkerekedésre minden helyzeten. Amit mindannyian szeretnénk ugyanúgy csinálni, csak a legtöbben képtelenek vagyunk rá. És azt nehéz beismerni. Nevetés közben könnyebb. Miközben a veled történteken röhögünk, az valójában a nagyrabecsülésünk jele, valamint önmagunk tehetetlenségének vigyorgó siratása. Röhögve még a saját gyarlóságunk is elfogadható.

Pedig erre vágyunk mi is, csak nem merjük szabadon engedni önmagunkat. Élni az életet, teljes mellbedobással ugrani neki minden feladatnak. Mit sem törődve a kudarc lehetőségével vagy hogy mit szól hozzá a világ. Akarom, kell és kész! Megmutatom, hogy mire vagyok képes. Hezitálás, aggályok nélkül. És ha nem sikerül – mert sokszor nem sikerül, pláne ha folyton magasra teszem a mércét –, akkor hát nem sikerül, nagy ügy! Felállok és megyek.

Nekimentél bármilyen feladatnak, akár a lehetetlennek is. Ezt tudva ugrattunk nem egyszer. Elég volt annyit mondani neked, hogy nem tudod vagy nem mered megcsinálni és már mentél is neki a hegynek, legyen az akármilyen magas. Nem csak a vitorlázásban, hanem bizonyosan így volt ez, amikor salakmotorosként végül állítólag eltiltottak ön- és közveszélyes motorozásért, miután rendre nem vetted le a gázt a kanyarban, vagy síugrás közben, amikor Kővári Karcsi bácsi kérésére még annál is előrébb dőltél a lécen és fejen landoltál. De így kezdődik nem egy motoros, autós sztorid, és biztos a hazafiasság mellett ott lehetett ez az indító elem ’56-ban is, amikor a vezetéseddel azt a vasúti kocsit barikáddá tettétek. Vagy, amikor a hülyék beugrattak egy opatijai út előtt, hogy ha biztos tagja akarsz lenni a vitorlás válogatottnak, akkor légy tudatában, az MVSz főtitkár nagyrabecsüli a sportos vezetést. Szegény Iván bácsi falfehéren kászálódott ki imádott Peugeot kocsid hátsó üléséről és igaz úriemberként csak annyit nyögött ki, hogy „Galagonya te nem vagy normális, légy szíves soha többé ne vigyél sehova”.

De Te abban (is) különleges voltál, ahogy azt feldolgoztad, amikor nem sikerült elérned a célt, a csúcsot. Akkor nem a végeredményre, hanem azonnal a részsikerre emlékeztél, akár a történtek kis megcsavarásával is.

2009-ben, amikor az MVSz az örökös tagjai sorába választott, cikket írtam rólad egy hajós magazinba. Az volt a címe, hogy „Ablakában a mezőny”. Mert ha neked egy futamon csak egy pillanatra is úgy fordult a szél, hogy abban az állásban mögötted voltak az ellenfelek, a következő szélforduló már hiába vetett vissza, az a futam neked megvolt. Abból már arra emlékeztél, azt magadban te már a győztes csaták közé soroltad. Már csak a körülmények balszerencsés összjátéka volt, hogy mégsem értél elsőnek a célba.

Azt sem mondtam neked, hogy milyen jó vitorlázó voltál. Nem lehetett mondani, mert a valósnál mindig egy kicsit nagyobb elismerést gondoltál volna méltónak. Így aztán nem mondtam, nem mondtuk, mert ugyan ki táplálná a tüzet, amely lehet, hogy csak látszatra, de amúgy is az egekig ér.

Most viszont mindenki előtt elismerem, neked pedig a tenyeremmel takarva a füledbe is súgom, hogy igen, Te a nagymenők, a mágusok közé tartozol a magyar vitorlás sportban.

Az életben ezt kimondani nehéz lett volna. Emlékszem, megesett, hogy egy bajnokságon éppen futamot nyertél, vagy vezettél a listán aznap. Mindenesetre egész délután ott lófráltál órákon át mintegy véletlenül a hirdetőtáblánal az eredménylistát olvasók között, hogy fogadhass minden gratulációt. Félmeztelünül, feszes izmokkal peckesen, mint egy zsugorított ifjú Charles Bronson… Jaj, bocs, meg ne haragudj! Tudod jól, hogy ez csak a nagydarab marha finnes szurkálódása a gizda hollandi kormányosnak… Tolnám még szívesen élőben, ha lehetne.

A felületesen gondolkodó azt mondhatná, hogy beképzelt vagy öntelt voltál. De az erős egó és győzni akarás messze nem jelent önteltséget. Hogy lehettél volna te beképzelt, mikor most alig-alig találunk rólad fényképet? Még a fotósok archívumában sincs. Nem foglalkoztál te azzal, nem játszottad meg magad, csak hogy szeressen, csodáljon a világ. Teljesíteni akartál és a teljesítményed elismerését szomjaztad. Ez távol áll az önteltségtől.

Te sokkal többször győztél magadban, mint a valóságban. Ezen mosolyoghatunk, de feltehetően ez kitűnő módszer az élet szebbé tételére és talán a valódi veszteségek, tragédiák elviselésére, a tovább lépésre.

Márpedig erre nagy szükséged lehetett, mert értek téged valódi, komoly, nehezen kiheverhető csapások is az életedben. Persze ezekről sem beszélgettünk. Nem tudom, hogy valaha is kinyiltál-e, bizalmasoddá fogadtál-e valakit. Talán a családi kötelékben.

Én viszont tudom, hogy miért nem vagy már itt közöttünk. Sipos úr persze azt mondaná, hogy kifutottad a repülőidődet, de én tudom, hogy csak most az egyszer, véletlenül, a kellő pillanatban nem mondtuk, Galagonya úgysem mered tovább csinálni. Hogy, na fogadjunk, nem tudsz még tíz évet élni!

Emlékszem egy képre. Már nem tudom jelen voltam-e, vagy csak olyan sokszor meséltük, hogy látom.

Egy nyári késő délutánon a BKV Előre füredi vitorlástelepén a kiváló finnes Nyúl koma, vagyis Bánkuty Gábor dolga az volt, hogy néhány fiatalt megfuttasson. Azt találta ki, hogy a srácok a kaputól a betonon fussanak le a partig, a daruig és a kezében egy stopperrel mérte az időt.

Te megérkeztél a munkából Budapestről szépen fehér ingben, elegáns fekete cipőben, és megkérdezted Nyulat, hogy mennyi az eddigi legjobb idő. Ő volt annyira disznó, hogy mondott neked egy Ben Johnson (akkori sprinter világbajnok) által sem teljesíthető időt az adott harminc-negyven méteres távra számítva. Te a táskádat letéve, úgy, ahogy voltál azonnal nekiiramodtál ennél jobb teljesítményre törekedve. „Hát, sajnos Galgó, ez még nem elég, az egyik srác gyorsabb”

Ezt némi fejcsóválással tudomásul véve ezután rendületlenül újra és újra próbálkoztál elegáns utcai ruhában száguldva a balatoni naplemente felé…

Szürkébb lett az életünk.

Ruji