Örökös tagok - életrajzok

dr. Balogh György

(1936. április 14. Budapest –)

Családjában mindenki felvidéki: szülei, nagyszülei és a felesége is. Apját a Felvidék ideiglenes visszacsatolása során Érsekújvárra helyezték, itt kezdte az iskoláit, majd a háború idején újra Győr lett a családi székhely. Az egyházi iskolák utolsó évében a győri Bencés Gimnáziumba járt. 1958-ban kezdett a vámszakmában dolgozni. Megnősült, két gyereke született. Munka mellett elvégezte a jogi egyetemet, és a munkahelyén lépegetett előre, mígnem az 1980-as évek elején kinevezték a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokhelyettesének, később – vezérőrnagyi rangban – parancsnokának. Az Antall-kormány idején a parlament honvédelmi bizottságának elnöke volt. Áder János köztársasági elnök – a nemzetgazdasági miniszter javaslatára – 2016. március 19-i hatállyal nyugállományú pénzügyőr altábornaggyá léptette elő.

Győrben kezdett aktívan sportolni, kosárlabdázott. Barátja volt a Balatonalmádiba kitelepített Jákóy-család egy tagjának, így került az Almádi Építők vitorlás szakosztályába. Hajót mert és takarított. Csillaghajó mancsaft volt, de első vitorlás sikerét 1957-ben, Olimpiai-jolle osztályban érte el, a magyar bajnokságon bronzérmes volt. Munkája mellett kevés ideje maradt a vitorlázásra. Ebben az időben – korának kiemelkedő játékosaival: Liptayval, Sahin-Tóthtal, Glatzcal – kosárlabdázott a Csepel SC-ben. 1980-as évek elején visszahívták vitorlázni, és 1984-től az OMFB színeiben a történelmi 6R Yacht, a Hungária kormányosként – csapat: Pettenkoffer Sándor, Varga Tibor, Fekete Antal – egészen 2009-ig versenyzett. 15 alkalommal – ebből hatszor győztesként – állhatott magyar bajnokságon dobogóra.

1973-ban a Kentaurral (Sztár) a harmadik, 1985-ben a Hungáriával második helyen végzett a Kékszalagon. 1991-ben is másodikként futott célba a Nemere II. kormányosaként, de a versenyt követően a győztes Helmut Birkmayer (Giftzwerg) ellen a rendező óvást nyújtott be, mely szerint a Tihanyi-szorosban nem tartotta be a hajózó útvonalat. Birkmayer ezt elismerte, de arra hivatkozott, hogy ez a németre fordított versenykiírás pontatlan megfogalmazása miatt fordulhatott elő. A német fordítás valóban zavaros volt, ezért a versenybíróság hosszas tanácskozást követően »salamoni« döntést hozott. E szerint mindkét hajót győztesnek ismerte el, és az első helyet megosztva ítélte oda Helmut Birkmayernek és Balogh Györgynek.

1987-től a Magyar Vitorlás Szövetség elnökhelyettese volt, 1988-tól 1992-ig az MVSz elnöki tisztét töltötte be. 1992-ben – mint a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke – a barcelonai olimpiai játékok nyitóünnepségén a magyar csapatot vezette.

 Beöthy Zsigmond †

(1921 – 1996)

A Magyar Nemzeti Bankban mint fiókvezető, majd a későbbiekben mint a valutaosztály vezetője dolgozott. Az 1950-es években kötelezte el magát a vitorlázás mellett, előbb mint versenybíró, majd e mellett – hosszú éveken keresztül – mint a Versenybíró Bizottság vezetője segítette a sportág fejlődését. Megszámlálhatatlan szövetségi és egyesületi versenyen volt a versenybíróság elnöke vagy a verseny rendezője.

1967-ben jelent meg Beöthy Zsigmond, Fittler Dezső és Özvegyi Béla munkája a Vitorlázás hivatalos versenyszabályzat címmel a Sport Kiadó gondozásában.

1979-ben Beöthy Zsigmond, hosszú időn át végzett munkájáért az MHSz ezüst plakettjét, míg a Magyar Vitorlás Szövetség 50 éves jubileuma alkalmából a Szövetség aranykoszorús jelvényét vehette át.

Haláláig közmegbecsülésnek örvendett a magyar vitorlástársadalomban.

Berta Lajos †

(1929 – 2011)

Élete egy volt a Balatonnal, a hajóépítéssel, a vitorlázással. Mindig Füreden élt. A balatonfüredi református elemi iskolát jó eredménnyel végezte, de nem állt módjában továbbtanulni, mert az apja elesett a világháborúban, így Füreden a hajógyárban asztalosnak tanult és dolgozott. Kiváló szakemberek voltak az oktatói, a műhely vezetője Horváth Mihály, valamint Erdős József, Gyimothy Sándor, Lukács Pál, Bruckner János.

Élete során épített cirka negyven hajót. Először a a háború alatt felrobbantott kompok, majd a Helka és a Kelén javításában vett részt. A negyvenes évek vége felé harminc darab Kalóz építéséhez osztották be, az orrtőkét faragta. Ezt követően Finn dingiket épített, önállóan palánkozott. Később Csillaghajók, Dragonok, és egy 30-as építésén dogozott. Ekkor szeretett bele a 30-as Schärenkreuzerekbe. 1958-ban a Meteor Sport Klubba ment dolgozni, mert ott lakást kapott. Balatoni dingiket és Steingasser Olgának egy Kalózt épített, aki megnyerte vele a bajnokságot. A következő télen hat Kalózt, később Molyokat és egy nagyon szép Csillaghajót (Admirál) épített. Utána sorozatban készített Csillaghajókat és Finn dingiket.

1945-ben kezdett vitorlázni, Tolnai László vitte ki először Kalózzal. Füreden 1946-ban kezdődött újra a Balatonfüredi Sport Clubban a szakosztályi munka, amelybe Berta Lajos – akkor első éves tanuló – is bekapcsolódott, az egyik Kalózon volt legénység. Amikor csak tehette, versenyzett. Szerette a nagyhajókat, Németh Istvánnal kétszer (1951 és 1953) győzött a Kékszalagon a nagy Nemerével. Amikor rekordidőt futott a Nemere II. nem lehetett ott, mert katonai szolgálatot teljesített.

Az ötvenes évek második felében a Meteor vezetése rábízta a Rabonbánt, ő lett a Balaton legszebb hajójának a kormányosa. A Rabonbánnal versenyzett huszonnyolc évig. 1969-ben egy emlékezetes, viharos Kékszalagon győzött. Magyar bajnokságokon második (1964, 1964, 1968, 1975) és harmadik (1961, 1974, 1979, 1980) helyezést ért el.

Az évek során számos barátra tett szert. Latinovits Zoltán 1960 körül vásárolta meg a klub 15-ös jolléját, és maga javítgatta a hajót, Berta segített neki. Jó barátok lettek. Latinovits Ruttkai Évát is sokszor lehozta Füredre, több alkalommal négyesben – Zoli, Ruttkai Éva, Berta Lajos és a felesége – közösen mentek kisebb túrára. Latinovits egy képet is festett neki.

Mindenki Öregnek hívta.

 Bozóti Lajos dr. †

(1919-1993)

A jogász végzettségű dr. Bozóti Lajos 1962-ben vásárolta meg az eredetileg Véglegény nevű 22-es Schärenkreuzert és Hurricane-ra keresztelte. Ezzel a hajóval három magyar bajnoki címet szerzett (1967, 1969, 1972) az Európa 30-as osztályban. A hajótestet 1975-ben – hazánkban elsőként – műanyag borítással látták el.

Dr. Bozóti Lajos vezetésével alakult bizottság dolgozta ki egy új előnyadásos nagyhajós versenyzés hazai szabályait, az úgynevezett KR-rendszert. Hosszú időn át vezette a Nemzeti Osztályok Bizottságát, majd a Nagyhajós Bizottságot.

A Túravitorlás Híradó című kiadványt a Túravitorlás Sportklub 1964-ben hívta életre, ebből a kiadványból nőtt ki a Vitorlázás című lap. 1968–1969-ben a TVSK és az MVSz Nagyhajós Bizottság belső tájékoztatójaként adták ki a folyóiratot, amelynek ekkor a felelős szerkesztője dr. Pálos István, a szerkesztői dr. Bozóti Lajos és Szűcs Iván voltak.

1979-ben dr. Bozóti Lajos, hosszú időn át végzett munkájáért az MHSz ezüst plakettjét kapta. Ugyanebben az évben az MVSz alapításának 50. évfordulója alkalmából aranyjelvényt vehetett át.

 Bujtor István †

(1942. május 5. Budapest – 2009. szeptember 24. Budapest)

Született Frenreisz István, Balázs Béla-díjas színművész, filmrendező, forgatókönyvíró, producer.

Édesanyja – Gundel Károly, a neves vendéglős legidősebb gyermeke – Gundel Katalin, akinek első házasságából született féltestvére, Latinovits Zoltán. Édesapja id. Frenreisz István belgyógyász, kardiológus, testvére Frenreisz Károly, Kossuth-díjas rockzenész. Keleti Márton filmrendező tanácsára első filmszerepe idején a Bujtor nevet vette fel.

Három évig a budapesti Piarista Gimnáziumba járt, majd a József Attila Gimnáziumban kitűnő eredménnyel érettségizett. Nem vették fel az orvosi egyetemre, egy évig segédmunkás és pincér volt, majd a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi szakára iratkozott be, ahol többek között Medgyessy Péter későbbi miniszterelnök évfolyamtársa volt. 1966-ban szerzett diplomát, de nem dolgozott azon a pályán. Másodéves egyetemistaként szerepet kapott Máriássy Félix Karambol című filmjében. Színészként a Győri Kisfaludy Színházban helyezkedett el, majd 1968-ban a fővárosi József Attila Színház, 1971-től a Pécsi Nemzeti Színház, 1976-tól a budapesti Vígszínház tagja volt, 1978-ban került a Mafilmhez. 1989-ben a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz szerződött, kilenc éven át volt ennek a társulatnak tagja. 2007 végén választották meg öt évre a Veszprémi Petőfi Színház igazgatójává.

Gyakran szerepelt filmekben: A kőszívű ember fiai (1965), Fiúk a térről (1967), Egri csillagok (1968), Az oroszlán ugrani készül (1969), Fekete gyémántok (1976). Ő kapta Sándor Mátyás szerepét a Verne-regényből készült koprodukciós tévésorozatban, majd egy másik Verne-figura, Striga, a rablóvezér szerepét játszotta A dunai hajósban.

1996-ban rendezte Rejtő Jenő művei alapján A három testőr Afrikában című filmvígjátékot. 1979-ben Balázs Béla-díjat kapott, majd még abban az évben a filmkritikusok díját is. 1980-ban álmodta meg és játszotta el Ötvös Csöpi rendőrnyomozó alakját A Pogány Madonna, a Csak semmi pánik, Az elvarázsolt dollár és a Hamis a baba című filmekben. A 2000-es évek elején készült a Zsaruvér és csigavér című háromrészes sorozat. Igazi közönségfilmek voltak ezek: itthon több, mint egymillió nézőt vonzottak, és bemutatta Nyugat-Európa csaknem valamennyi televíziója is.

Fiatal korában kosárlabdázott, ifi válogatott volt, országos bajnokságot nyert, emellett teniszezett is. Életre szóló szenvedélye a vitorlázás volt. Holovits György tanácsára sztározott, majd a Rabonbán kapitányaként érte el legnagyobb vitorlássikereit, hat magyar bajnoki címet.

Balatonszemesen helyezték örök nyugalomra.

 Cittel Lajos

(1954. szeptember 9. Püspökladány –)

Balatonalmádiban nőttem fel és a mai napig itt éltek. Általános iskola után Fűzfőn hajóépítést tanultam, a gyakorlati alapokat a Budapesti Építők vitorlás szakosztályánál, Kovács Elemér mellett sajátítottam el, és itt kezdtem a vitorlás versenyzői életemet is.

Közben leérettségiztem, vitorlásedzői képesítést szereztem, és szorgalmasan jártam versenyekre. Kalózzal (ifjúsági magyar bajnokságon 1972-ben 3. és 1973-ban 2. helyet értünk el. Rövid ideig Repülő Hollandival, majd 470-essel is versenyeztem. Hét évig – meglehetős sikerrel – szörföztem, ez idő alatt hat magyar bajnokságot nyertem.

A ’80-as években az EGIS Gyógyszergyár, csopaki vitorlás telepén dolgoztam és vitorláztam, a 18 kilós deszkáról áttértem a héttonnás 50-es Cirkálóra, a Scutamilra, amivel szintén sikeresek voltunk, nyolc alkalommal (1986–1993.) győztünk magyar bajnokságon.

1993-ban Kopár István hívott, hogy legyek társa a Kolumbusz 500 versenyen, amely a nagy felfedező útján haladt végig, a Bahamákig.

1994-ben felkérés érkezett a Sirocco Alapítványtól, hogy fejezzem be az elhunyt Izsák Szabolcs által elkezdett munkát, a Sirocco nevű 75-ös cirkáló felújítását, és legyek gazdája a továbbiakban. Ezzel a hajóval (1994. és 2016. között) 13 magyar bajnoki címet szereztünk. Közben a Nemerével kétszer (2000. és 2001.) győztünk magyar bajnokságon.

Sikeres szereplésünknek és szerencsénknek köszönhetően csapattársunk lett Láng Róbert, aki felkarolta a Nemere II. felújítását. Ezeket a munkálatokat a Navalia Kft.-ben végeztem. A Nemerével kezdődött a klasszikus, fából épült balatoni hajók megmentése, a következő években sorra újultak meg a Balaton gyöngyszemei: Sirocco, Lillafüred, Talizmán, Vészmadár, Glória stb.

 Csernussi Endre †

(1914. május 18. Budapest – 1998. január 6. Budapest)

1928–1932 között a budapesti Rákóczi Ferenc Gimnáziumban tanult, matematika tanulmányi versenyeken kiváló eredményeket ért el. Később ő tartotta össze osztályának a világ minden részébe szétszóródott közösségét.

1932–1936 között a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi karán szerzett diplomát.

1933-ban alakult meg az ún. Bálközi blokk, a korabeli ifjúság társasági életének egyik központja, amely minden évben harminc bált rendezett, ennek egyik fő szervezője lett. 1935 februárjában ő volt a Velencei-tavi Vitorlás Club hagyományos, Tavasz a télben elnevezésű bál főrendezője a budapesti Hungária szállodában, melyen a walesi herceg, a későbbi VIII. Eduárd is részt vett. Egyetemi évei alatt másodmagával látta el a Nemzetközi Diákszövetség magyar külügyi képviseletét. Európa legtöbb országába eljutott. A családi hagyományokat követve életében a komolyzene is nagyon fontos szerepet játszott.

1936-ban a Danuvia Ipari és Kereskedelmi Rt.-nél helyezkedett el, ahol rövidesen cégvezetővé nevezték ki. 1938-ban családot alapított.

1945 januárjában a rábízott cég vagyonát nem engedte elvinni. Az ostrom alatt haslövést kapott, életét egykori osztálytársa, akkor már sebészprofesszor mentette meg.

1947 januárjában a Nehézipari Központban (NIK) adószakértőként dolgozott, majd osztályvezető lett. A cég átalakult Nehézipari Igazgatósággá, majd beolvadt a Kohó- és Gépipari Minisztériumba (KGI). Itt 1949 végéig dolgozott.

1950-ben többekkel megbízást kapott az Országos 20 éves energetikai program kialakításához szükséges vállalat megszervezésére. Ezt követően az Erőmű Beruházási Vállalat (ERBE) főkönyvelőjévé nevezték ki. Később az Inotai Kooperációs Iroda helyettes vezetője, majd a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium osztályvezetője lett. 1952-től a Bányászati Magasépítő Vállalat, 1953-ban a Váci Hajógyár főkönyvelője lett, ahol régi barátja, Benacsek Jenő volt a tervezésért felelős. 1957-ben másodszor is megnősült. 1960-ban főkönyvelőként áthelyezték a Világítástechnikai Gyárba (később VBKM VT).

Édesapja a Keszthelyi Yacht Club tagja volt, négyéves korától tőle tanult vitorlázni. 1921-től nyaranta szülei Balatonberényben egy kis gaffos vitorlást béreltek számára. A Bálközi Blokk tagja volt többek között a Velencei-tavi Vitorlás Klub, a Balatoni Yacht Club és a Magyar Atlétikai Club. Mindháromnak aktív tagja volt, utóbbi színeiben torna, és sí sportágakban ért el eredményeket. Saját hajója ekkor nem volt, de bérelt hajókkal minden évben sokat vitorlázott. 1936-tól nyaranta Balatonszemesen egy villát bérelt, így a vitorlázás is ismét nagyobb szerepet kapott az életében.

A háború után barátaival Balatonbogláron kiemelték a Glória 40-es és a Detta (ma Fortuna) 50-es Cirkálókat, melyeket a front közeledésekor a hajók védelmében elsüllyesztettek. A Dettát Czakó Tiborral, Töttössy Bélával, és Pataricza Imrével négyesben megvették, és évekig versenyeztek vele.

Az 1950-es években dr. Szénásy József hívására kezdett el versenybíráskodni. Társaival a Magyar Nemzeti Bank keretein belül, a Vörös Meteor színeiben versenyeket rendeztek, ugyanakkor a Budapesti Sport Egyesület (BSE) – névváltozás után a Petőfi VTSK – vitorlás szakosztályaként tevékenykedtek.

1954-ben részt vett a Pajtás gőzös mentésében, amiért kitüntetést kapott. 1955-ben megalakult a Belkereskedelmi Minisztérium Meteor Vitorlás Klubja, amely átvette a VTSK-tól az alsóörsi klubházat, valamint a hajóparkot. 1957-ben megalakult a Velence-tavi alosztály is, de azt 1962-ben kénytelenek voltak megszüntetni, ebből jött létre a Székesfehérvári Építők Vitorlás SE.

1957-ben a Léda (osztályon kívüli tőkesúlyos hajó) társtulajdonosa lett, mellyel a családi vitorlázás lehetőségét is megteremtette.

1960-ban a Meteor Vitorlás Klubot beolvasztották a Budapest Vörös Meteor SK-ba, ekkor zajlott a Kenese 50-es és a Rabonbán 30-as cirkáló felújítása. A Kenese 1962-ben bajnok is volt, de a fenntartási költségek miatt 1963-ban eladták az Országos Tervhivatal sportkörének. A Rabonbán akkoriban sok verseny 1–3. helyezettje volt, 1969-ben Berta Lajos kormányzásával Kékszalagot is nyert.

Az 1960-as években jelentős szerepe volt a magyar jégvitorlázás újjáélesztésében, az évtized végén dr. Sándor Pállal szorgalmazták a DN hazai bevezetését. 1976-ban – a kint élő magyarok közbenjárására – meghívták a montreali olimpiára. Ebben az évben vitorlázott utoljára a Rabonbánnal.

A klub MTK-val való összevonása során olyan helyzet alakult ki, hogy egyre többet járt a Velencei-tóra, ahová Reinhardt György már az 1960-as évek végén egyre többször hívta. Aktivitását itt élete végéig megbecsülték, és halála után emlékversenyt is elneveztek róla.

A vitorlázás érdekében végzett sok évtizedes társadalmi munkáját a Magyar Vitorlás Szövetség, Fejér Megye és az Állami Ifjúsági és Sporthivatal több alkalommal is elismerte.

 Dolesch Iván †

(1913. november 25. Budapest – 1996. augusztus 8. Budapest)

A vízzel való barátsága a kajakozással kezdődött. Versenyzett, majd mint edző dolgozott. Közben a síeléssel is megismerkedett, ezt sem hétköznapi szinten művelte. Fordulatot hozott az életében, hogy 1948-ban egy 50-es cirkálóval volt módja túrázni, majd 1949-ben egy 25-ös jolle tulajdonosává vált. Ezzel a hajóval később – Schalbert Gyula kormányzása mellett – versenyzett is.

Amikor a vitorlássporttal kapcsolatba került, nehéz idők jártak. A második világháború után a balatonföldvári vitorlássport elsősorban Haán István tevékenységének köszönhetően éledt újjá, amikor az Elhagyott Javak Kormánybiztosságától versenysport célra megkapták a Királyi Magyar Yacht Club egykori telepét és klubházát. 1947-ben itt alakult meg a Honvéd Vitorlás Egylet, amely 1950-ben lett a Budapesti Honvéd Vitorlás Szakosztálya.

Dolesch a Goldberger gyárban dogozott, de – a kor szellemének megfelelően – kiemelték, és rábízták a Honvéd (később Művész SK., majd Budapesti Spartacus) sí szakosztályát. 1950 őszén kérte fel Szentkuty Tibor őrnagy, szakosztályvezető, hogy főállásban legyen a vitorlás szakosztály szakmai vezetője. Iván elvállalta a feladatot, és megteremtette egy modern versenyegyesület alapjait. Télen fizikai edzéseket vezetett és elméleti oktatásokat szervezett. Kalóz osztályba női és ifjúsági versenyzőket toborzott, akik 1951-ben már bajnokságokat nyertek és helyezéseket értek el. A telepen igazi versenyistálló hangulatot teremtett és versenyzők egymással rivalizálva értek el a jobbnál jobb eredményeket.

1952-ben a Magyar Vitorlás Szövetség helyett megalakult az Országos Társadalmi Vitorlás Szövetség. 1955-ben lett az edzőbizottság vezetője.

1957 tavaszán a nevébôl elhagyta a »Társadalmi« jelzőt és Magyar Vitorlás Szövetség néven működött tovább. Új elnökséget is választottak, a fôtitkár Dolesch Iván lett, de tovább dolgozott klubjában Földváron is. Sikeres edző volt, évtizedeken át át foglalkozott a válogatott kerettel.

1982-ben elment a Spartacusból, több ajánlat közül az MTK-t választotta. Újult erővel kezdett munkához, mindennel foglalkozott. Volt a Soling-keret edzője, gyerektábor-vezető, minden, ami a vitorlázással összefügg. Amikor úgy érezte, hogy kudarcot vallott, megfogadta, hogy többet nem megy a Balatonra. Dolesch – lévén kemény ember – ezt be is tartotta.

Több kitüntetést – életmentésért Munka Érdemrendet (akkor még nem volt Életmentő Érdemérem), a Sport Érdemérem Arany- és kétszer az Ezüst-fokozatát és mesteredzői címet – kapott. 1993-ban, születésének 80. évfordulóján Pro Regió Velence díjat vehette át.

Részt vett a Pajtás gőzös borulását követô mentésben. Évtizedeken át vigyázta a Földvár körüli vizeket, ha kellett segítette a bajbajutottakat.

 Dulin Jenő dr.

(1936. március 3. Budapest –)

Gimnáziumi tanulmányaimat a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban fejeztem be, majd a Magyar Államvasutaknál helyezkedtem el, forgalmi tanuló, majd forgalmistaként dolgoztam. 1955-57 között a MÁV Tisztképző Intézet hallgatója voltam. 1958-ban áthelyezéssel a MÁV Pályaalkalmasság-vizsgáló Intézetébe kerültem. 1962-ben végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán, mint pszichológus. Még ebben az évben – pályázat útján – a Csepel Vas- és Fémművekben helyezkedtem el, és 23 évig itt dolgoztam. Abban az időben az ország egyik eredményes munkapszichológiai egységévé nőtte ki magát.

A mindennapi gyári munkám mellett tagja voltam az Ergonómia című folyóirat szerkesztő bizottságának.

1962-től alapító tagként működtem a Pszichológiai Társaságban, később a Munka-, majd a Közlekedéspszichológiai szekcióban. Mindkét szekciónak három, illetve tizenhat évig az elnöke is voltam. 1970-től a METESZ Ipargazdasági Bizottság Munkaügyi Szakosztályában tevékenykedtem.                1965-1978 között a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság Pszichológiai Szakosztály tagjaként is   dolgoztam, az utolsó öt évben vezetőség tagként.

    1978-ban a Magyar Tudományos Akadémia pszichológiai tudomány kandidátusa vagyok. 2000-től az  MTA köztestületi tagja vagyok. 1978-ban a Budapesti Műszaki Egyetemen munka-szakpszichológiai  oklevelet szereztem.

 1985-ben miniszteri kinevezéssel a Közlekedési Főfelügyelet Pályaalkalmasság Vizsgáló Intézetbe igazgatói megbízással helyeztek át. 1998-ban nyugdíjba vonultam.

Mintegy nyolcvan szakcikkem jelent meg különböző szakmai folyóiratban. Továbbá két könyv és három jegyzet szerzője, öt könyv társszerzője vagyok.

Dolgoztam az ELTE-n, a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskolán, a Zsigmond Király Főiskolán, a Testnevelési Főiskolán, a TIT-ben. Külső szakértőként a TV Napraforgó című magazinműsorában. Rendszeresen szerepelek a különböző tv- és rádiócsatornákon.

Kitűntetéseim: a Kohó-és Gépipar kiváló dolgozója, Hevesi Gyula-emlékérem (METESZ), Baross Gábor-díj (Közlekedési és Hírközlési Minisztérium).

Első vitorlás emlékeim hat éves koromra datálódnak, amikor Balatonmárián testvéreimmel egy vitorláshajót kötöttünk el, és azt lökdösve »hajókáztunk«. A piaristáknál Tihanyban egy egész napos túrázás jelentette az első komoly vitorlásélményt. Majd az úszás, vízilabdázás, evezés évei következtek. 22 éves koromban egy vitorlás hajó felújításának voltam aktív részese, ezzel a hajóval később versenyeztem is.

1962-től a Magyar Hajózási Részvénytársaság (MAHART) Vitorlás Szakosztálynak, majd később a Balatoni Hajózás ZRt. szakosztályában versenyszerűen vitorlázom. 2015 óta a sportklub örökös tiszteletbeli tagja vagyok. Az elmúlt évek alatt 13 bajnokságot és 11 Balaton Kupát nyertem. Hozzávetőlegesen ötszáz versenyen indultam, négyszáz dobogós helyezést értem el. Jelenleg is versenyszerűen vitorlázom, a nagyhajós mezőny legidősebb kormányosa vagyok.

A Testnevelési Egyetemen 2000 óta a vitorlás edzőképző szakvezetőjeként dolgozom.

1970 óta foglalkozom a sportág történetével, több mint ötven cikket, közleményt írtam ebben a témában a sportág szakfolyóirataiban. Megírtam a sportklubom 30 éves történetét, írtam könyvet a vitorlázásban használatos csomókról. Testvéröcsémmel Vitorlássport címmel (két kiadást élt meg: 1987, 1991) könyvet készítettünk.

2015-ben megjelent a Magyar vitorlázás története című munkám (amely a vitorlázás, a szörf, a jégvitorlázás és a modellvitorlázás történetét dolgozza fel). Megírtam az egyik szép és híres hajó, a Sirocco történetét is.

Kiállítást szerveztem (sokak segítségével) a Szövetség 50 és 75 éves (1979, 2004) fennállása alkalmából.

Hat éven át a Nagyhajós Bizottság és öt éven keresztül az Európa 30-as osztály elnöke voltam.

 Elekes Béla, idősebb †

(1912. január 29. – 2000. január 1.)

Ludovika Akadémiát végzett, utásztiszt volt. A harmincas években öttusázott, ejtőernyőzött, ejtőernyősöket oktatott. Ugrás közben eltörte a lábát, ezért nem jutott ki a berlini olimpiára.

1936-ban egy utászgyakorlaton – robbanás miatt – elvesztette fél szemét, leszerelt, és mérnökként dolgozott.

1945-ben balesetben elvesztette bal kezét könyök alatt, műkezet nem viselt, de sokan, akik ismerték nem vették észre a hiányt. Még 85 évesen is vitorlázott és autót vezetett.

A családi legenda szerint, már kisgyermekkorában hajót épített. A Genfi-tavon nyaraltak, elkötötte a család evezős csónakját, evezőből és lepedőből vitorlát készített.

1944-től az akkori legsportosabb versenyhajó, egy 22-es Binnenjolle, az Utász nevű hajó tulajdonosa volt. Ezzel versenyzett, amíg az osztály létezett. 1951-ben 22-es versenyjolle osztályban a harmadik helyen végzett.

Ezután bérelt hajókkal túrázott a feleségével, Bözsi nénivel.

1966-ban lett a Gitta 22-es cirkáló társtulajdonosa, majd 1976-tól tulajdonosa. 1977-ben, 1982-ben és 1984-ben Balaton Kupát, 1993-ban magyar bajnokságot nyert, 1996-ban a második, 1974-ben, 1980-ban, 1988-ban, 1992-ben és 1997-ben harmadik volt a magyar bajnokságon.

Társadalmi tevékenysége is jelentős volt. Dolgozott a Sporthajózás Tudományi Szakbizottságban. Ennek keretében a hajóépítésben felhasználható hazai anyagokkal, felületvédelemmel, alumínium árbóccal és rudazattal foglalkozott. A hatvanas-hetvenes években szponzorokat(!) szerzett, sok vitorlázó így jutott új vitorlához. A Nehézipari Minisztérium megbízásából biztonságtechnikai szempontból ellenőrizte a vegyipart, és segítette a hajóépítéshez, karbantartáshoz szükséges anyagok, festékek, lakkok fejlesztését, gyártását. Hosszú ideig az MVSz Túra Albizottságát vezette, túravezető tanfolyamokat tartott, és túrákat szervezett.

 Erdélyi Béla

(1948. július 27. Budapest –)

A Műszaki Egyetemet követően mérnökként dolgoztam. Később elvégeztem a Testnevelési Főiskola segédedzői tanfolyamát, majd a kétéves edzőit, és megszereztem a vitorlás szakedzői diplomámat is.

A vitorlás sporttal 1957-ben kerültem szorosabb kapcsolatba, és eljegyeztem magam a vízzel – most már látom – örök életemre. A Kábel és Műanyaggyár (édesanyám munkahelye) balatonszepezdi strandján az üdülővendégek kiszolgálására öt kalóz állt rendelkezésre, melyeket a nyaraló fiatalok – magam is – tartottak rendben (ügyesen szervezte a hajómester), és vitorláztatták a dolgozókat, az üres óráinkban pedig vitorlázgattunk. Gosztonyi András időnként megjelent egy Abeking-Rassmussen csillaghajóval, sőt, egyszer még rám is bízta. Ekkor határoztam el, hogy csillaghajós leszek.

1961-ben jelentkeztem a Művész SC-be, ettől kezdve életem legfontosabb színtere Balatonföldvár, ahol azóta is tevékenykedek. 1961–62-ben – az akkori gyakorlatnak megfelelően – a Vörös-zászló (Niobe) nevű Európa 30-as cirkálón voltam mocó. 1963-tól Hegymegi László, majd Kerekes Sándor mellett legénységként versenyeztem kalózban. Kinőve az ifi korból megkaptam Telegdy olimpiai hajóját – rövid ideig versenyzőtársát: Ribiánszky Józsefet is –, majd néhány évig Palócz Gyulával versenyeztem. Akkoriban közel száz(!) csillaghajóból állt a mezőny. Később Ujhelyi Andrással értünk el sikereket, legemlékezetesebb egy Kékszalag befutó volt, ahol fedésben másodikak lettünk.

A Spartacusban Sigmond Andrástól vettem át az ifi-csapatot, és nagy számú újonnan verbuvált gyerekkel bővítettem a létszámot. 1976-ban Dolesch Iván visszavonulásra készülve közölte, hogy nekem adná át jó szívvel a telep és a klub irányítását. Rövid gondolkodás után igent mondtam. Legnagyobb edzői sikeremnek azt tartom, hogy az akkori csapat nagy része most is, már negyven éve(!) aktív tagja a klubnak és a vitorlás sportnak, sőt, gyerekeik, unokáik is közénk tartoznak. Szép sikereket értünk el, rengeteg bajnoki címet szereztünk. A edzőtársakat kerestem, így került hozzánk Szabó István, majd Majthényi Zsombor. Ők vették át az ifi-csapat vezetését, én a felnőttekkel foglalkoztam.

Egyre nagyobb hangsúlyt fektettem a telep vezetésére, elkészítettük a nyugati sólyát, a hosszú stéget, a kikötőben az első vendégmólót, majd a jelenleg is működő kikötőt, a darut, a vendégszobákat, a fürdőt, a hátsó hangárokat, a csatornázást, a közös étkezőt, konyhát, a büfét stb.

A moszkvai olimpián a Holovits testvérek Csillaghajóban és a Detre fivérek Repülő Hollandi osztályban – megszerezve Magyarország eddig egyetlen olimpiai érmét – képviselték a klubot és Magyarországot. A felkészülésben és az olimpián edzőként vettem részt.

1988-ban a Budapesti Spartacus SC elnöke megszüntette a Vitorlás Szakosztályt, így a versenyzőkkel együtt utcára kerültem. Szerencsémre a Budapesti Elektromos Művek jelentős fejlesztés előtt állt, így felvettek, és megbíztak az alsóörsi kikötő építésének irányításával, és egy versenyszakosztály kialakításával. A kikötőépítés nagy élmény és siker volt. Négy évig főállásban láttam el az Elektromos Művek Vitorlás Szakosztályának vezetését. Az ELMŰ – szinte kivétel nélkül – átvette a Spartacusból kirúgott versenyzőket is. A barcelonai olimpián a Tenke Tibor – Nagy Ferenc páros vett részt Csillaghajóban.

1990-ben Karlovits János vezetésével megalakult a Spartacus, de maradtam Alsóörsön, csak Majthényi Zsombor kiválása után mentem vissza Földvárra, a Tromost félállásban vezettem tovább. Később Haranghy Csaba és Komm András munkáját segítettem, akik az atlantai olimpián a magyar csapat legjobb eredményét érték el.

Négy évtizede rendezek versenyeket. Számomra a házi gyerekversenyek ugyanolyan fontosak, mint egy világbajnokság lebonyolítása. A rengeteg hazai versenyen túl három világbajnokságot, öt Európa-bajnokságot, több district bajnokságot (Csillaghajó, Repülő Hollandi, Finn, Optimist) rendeztem.

Az életem a Spartacushoz és a földvári telephez kötődik: legtöbb baráti kapcsolatom itt kezdődött, itt ismertem meg a feleségem, itt nőttek fel és versenyeztek eredményesen gyerekeim, talán az unokáim is kötődnek ide. Jelenleg is tevékenyen részt veszek az Egylet munkájában, a versenyeink szervezése, rendezése, lebonyolítása a feladatom.

A versenyvitorlázást és ezen belül az eredményességet nem célnak, hanem eszköznek tekintem a sportolók, elsősorban a gyerekek, fiatalok nevelésében. Továbbra is az a célom, hogy a telepen minden tag – legyen Op-s vagy hollandis, kezdő vagy világbajnok, versenyző, vagy néző – egy hosszú asztalnál foglaljon helyet, az élet minden területén sikeres legyen, de itt érezze magát otthon és legjobban.

A Magyar Vitorlás Szövetségben többször vezettem az edző bizottságot, négy cikluson keresztül tagja voltam az ellenőrző bizottságnak. Elnöke vagyok a Somogy megyei Vitorlás Szövetségnek.

Többször kitüntetett a Somogy Megye Közgyűlésének elnöke, 2013-ban a Magyar Olimpiai Bizottságtól a Fair Play életműdíjban részesültem.

 Fa Nándor

(1953. július 9. Székesfehérvár –)

Hajótervező és -építő, óceáni szólóvitorlázó. Ötször – háromszor egyedül, kétszer társsal – kerülte meg a Földet. 1979 és 1984 között a finn dingi, 1989-ben az S-jolle, 1993-ban a Laser hajóosztályban versenyzett.

1980 és 1985 között Gál Józseffel építette a 31 láb hosszú Szent Jupát nevű túrahajót, amellyel 1985–87-ben megkerülve a Jóreménység- és a Horn-fokot körülvitorlázták a Földet. 1985. szeptember 26-án az adriai Opatijából indultak, és útjuk során 295 napot töltöttek vízen, mintegy 70 000 kilométert tettek meg, 12 országban kötöttek ki. 1987. szeptember 12-én tértek vissza.

1988 és 1990 között megtervezte és megépítette az első magyar óceáni versenyvitorlást, az Alba Regiát. Ezzel a hajóval 1990–1991-ben részt vett a BOC Challenge (négyszakaszos, egyszemélyes földkerülő) versenyen.

1992–93-ban az első Vendée Globe (megállás nélküli, egyszemélyes földkörüli) versenyen 128 nap alatt teljesítve a távot, ötödik helyezettként ért célba Les Sables d’Olonne-ban. 1993 nyarán Székesfehérvár díszpolgárává választották, és ugyanebben az évben Göncz Árpád köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át.

  1. november és 1996. március között építette második 60 lábas versenyhajóját, a Budapestet. Az 1996–97-es Vendée Globe versenyen azonban balszerencsék sorozata megakadályozta a verseny teljesítésében.

1997-ben a negyedik helyet szerezte meg a spanyol Albert Bargués oldalán a Jacques Vabre (Atlanti-óceánt átszelő) versenyen.

Hosszú szünet után tért vissza az óceáni versenyzéshez. A hajója (Spririt of Hungary) a Pauger műhelyben épült. 2014. december 31-én az új-zélandi Conrad Colmannal indult a Barcelona World Race-en. 2015. április 21-én, hetedikként értek célba.

  1. november 6-án a Spirit of Hungaryval vett részt a Vendée Globe-on. A mezőny legidősebb versenyzőjeként 93 nap, 22 óra, 52 perc, 9 másodperces idővel 2017. február 8-án a nyolcadik helyen ért célba. A verseny után bejelentette, hogy visszavonul az óceáni versenyzéstől.

2001-ben a Vendée Globe földkerülő szólóverseny mintájára életre hívta az egyszemélyes Balaton-kerülő vitorlásversenyt 8 méteres hajók számára. Ezt a versenyt egy alkalommal, 2010-ben megnyerte.

2018-ban a Magyar Vitorlás Szövetség tiszteletbeli elnökének választják.

2018 decemberében felvételt nyer a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagjai sorába.

 Fináczy György

(1942. május 25. Budapest –)

A József Attila Gimnáziumban érettségizett, majd 1965-ben a Műegyetem gépészmérnöki karán szerzett diplomát. Első munkahelyén a Műszeripari Kutatóintézetben három, majd a Magyar Optikai Művekben két évig dolgozott. 1970 és ’72 között a Videotonban volt »sportállása«. 1972 őszétől a Sirály Szövetkezetben dolgozott, a hajó- és csónaképítést (Rebel, horgászcsónak) irányította, majd vezetésével a szövetkezet belefogott egy Optimist és 470-es programba is. 1977-től a Statisztikai Hivatal következett, 1979-től iparengedély birtokában önálló, az elsők között Gmk.-t, majd Kft.-t alapított, száz embernek adott munkát. 2005-ben befejezte az ipari tevékenységet, nyugdíjasként ingatlan-bérbeadással foglalkozott. 2016-ban ténylegesen nyugdíjba vonult, családjával, elsősorban unokáival tölti mindennapjait.

Testvérei László és Péter Pál, szintén magyar bajnok vitorlázók. 1961-ben ismerte meg feleségét, Nagy Katalint, akivel azóta boldog házasságban él. Két fia – Péter (többszörös magyar bajnok vitorlázó) és Gábor – hat unokával ajándékozta meg.

Édesapja, Fináczy Ernő 1905-ben beleszületett a hajózásba. Nagyapja akkoriban vett Szemesen egy házat, és Angliából hozatott egy dingit, amelyet Prittynek hívtak. Akkoriban nagy klubélet volt, fürdőegylet működött, amit nagyapja több barátjával alapított. Így természetesen ő és édesapja is vitorlázott. Apja első hajóját – Kócsag, egy 25-ös jolle – 1934-ben építtette, ezzel a hajóval édesanyja, Deseő Mária – vagy ahogy őt mindenki ismerte: Ádi néni – is rendszeresen versenyzett. Fináczy Györgyöt is ezen a hajón ringatták pólyás korában. Eleinte nem kedvelte a vitorlázást, inkább horgászott, később a barátaival, Verebély Tiborral, Frenreisz Károllyal, a Tahy gyerekekkel vitorlázgatott. Amikor Verebély Tibi kapott egy testhez álló kis Cadetet, éjjel-nappal vitorláztak. Viharban felborultak, elsüllyedtek. Elmondása szerint lényegében azon tanult meg vitorlázni. Egy alkalommal a Cadettel ketten átmentek Szemesről Siófokra, még aludtak is a kis hajóban. 1957-ben Siófokon kezdet versenyezni. Kovács Béla, Puskás Ubul és mások ott komoly klubéletet szerveztek. Ifjú Tuss Miklóstól rengeteget tanult, nagyon sokat vitorláztak együtt. Technikai kérdésekbe is Miklós vonta be, együtt fejlesztették a hajót, árbócot és vitorlákat csináltak, Siófokon megszervezték a Finn dingi gyártását. Rengeteg tapasztalatot szereztek, amelyek akkoriban elengedhetetlen voltak a sikeres nemzetközi szerepléshez.

Első bajnoki címét 1957-ben szerezte, az utolsót 2009-ben. Győzött Mollyal, Balatoni dingivel, O-jolléval, Finnel, 470-essel, Solinggal, Sudár Regattával, 8m One Designnal, 50-es Cirkálóval, azaz mindenféle hajóval, amibe beleült. Összesen 48 alkalommal állhatott magyar bajnokság után dobogón, ebből 25 alkalommal legfelül, 15-ször középen és nyolcszor az alsó fokán. Páratlan sorozatot állított fel a Szóló Balatonkerülő Nagydíj történetében, ötször győzött. Számtalan nemzetközi versenyen szerepelt eredményesen, kiemelkedő eredményei elsősorban a Finn dingihez kötődnek. Volt Európa-bajnokságon harmadik, olimpián 1964-ben Tokióban 13., 1972-ben Münchenben 8. és nyert olimpián futamot is. Az 1968-as mexikói olimpiára politikai okokból nem küldték ki, pedig éremesélyesként tartották számon. Csapatkapitányként vett részt a 2000-es sydney-i és a 2004-es athéni olimpián.

1971-ben az írországi Eb-n megmentette Gerardo Seeliger – egy spanyol vitorlázó – életét.

1972-ben Fehérvár Díszpolgára címmel tüntették ki. Ugyanebben az évben a spanyol királyi admiralitás a Spanyol Flotta Kapitánya címet adományozta számára. Ebből az alkalomból vendégül látta az akkori trónörökös, János Károly. A spanyol olimpiai bizottság elnökétől a Spanyol Vöröskereszt Életmentő Érdemérmet vehette át. Nemzetközi Fair Play díjas, 2013 áprilisban a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play Életműdíját vehette át.

Klubjai: Vasas, Videoton, Spartacus, Kereked. A Magyar Vitorlás Szövetség elnökségének tagja.

 Fluck Jenő †

(1927. február 15. Budapest – 1986. szeptember 25. Budapest)

Kora gyermekkorában a Velencei-tavon ismerkedett meg a vitorlázással, ahol nagynénje által épített Csibém nevű vitorlássá alakított csónakban tanulta meg az alapokat. Hamar a Balatonra vitte a szíve, ahol rendszeresen túrázott 25-ös jolléval, majd tompa orrú Molyban versenyzett a Mélyépítők színeiben Balatonföldváron. Innen az almádi Vasasba költözött át. Csehszlovák tervek alapján budapesti lakásukban építették hajóikat. Később az akkor népes Star osztályban és különböző nagyhajókon, de elsősorban a kis Nemerén, azaz a 40-es Cirkálón versenyzett, mint kormányos (lásd Szélcsendben viharban című könyv borítóján – nagyhajós magyar bajnokság, 1958 augusztus, Veszely Vilmossal). Több bajnoki címet és dobogós helyezést szerzett. Nem csak versenyzett, rendkívül sokoldalú és tehetséges ember volt. Edzőként is számos egyesületben tevékenykedett, az Építőkben, az ERBE SE-ben, az OTP-ben és végül 1968-tól a Vízügyi Sport Clubban volt vezetőedző. Tanítványai közül számos fiatal szerette meg – mint életformát – a vitorlázást, köztük két fia, Jenő és Benedek, valamint lánya, Daniella is.

Műszaki ismereteinek köszönhetően hajóépítőként is kipróbálta magát, társaival budapesti lakásában Molyt, és elsőként ragaszott Finnt építettek. Több helyen is igyekezett meghonosítani a vitorlázást, így a Dunán, a Lágymányosi öbölben, a hidak között a nagy Dunán, és a Ráckevei Duna-ágban. A ’70-es években saját kezűleg felújított és beműanyagozott egy romos túrahajót, amellyel 1978-ban – igazi kalandorként feleségével, Dórával és két kiskorú gyermekével – a németországi Regensburgtól Budapestig végégvitorlázott a Dunán.

Emellett számos túrahajóra szabott vitorlát.

A MVSz munkájában is aktívan részt vett, a válogatott kísérőjeként is többször vállalt szerepet, valamint a Technikai Bizottság felmérője volt, több verseny rendezésében is aktív szerepet vállalt.

Kiemelkedő alakja volt a magyar vitorlázásnak, önzetlen, segítőkész népszerűsítője a sportágnak.

 Galambos Jenő †

(1924. július 25. Kisdörgicse – 1999. május 21. Balatonfüred)

Az 1930-as évek végétől Benacsek Jenő munkatársa volt a Balatonfüredi Hajógyárban, nyaranta pedig matróz feladatot látott el többek között a Tramontanán. 1946-ban alapító tagja a Balatonfüredi Hajózási Sport Egyesületnek, 1951-ben szintén alapító tagja a Balatonfüredi Vasas Sport Clubnak.

 

  1. május 30-án elsők között ért a felborult Pajtás gőzhajó mellé, és aktívan tevékenykedett a mentésben. Sokan köszönhették neki az életüket. A mentés során tanúsított helytállásáért kitüntetették. 1958-ban részt vett a Star District Bajnokságon, 1959-től a Csillaghajó válogatott keret tagja volt. 1948 és 1964 között hét alkalommal állhatott Csillaghajó osztály magyar bajnokságán dobogóra, minden alkalommal ezüstérmet vehetett át, egy alkalommal 50-es Cirkálóval is második helyen végzett.

Egyike volt azon keveseknek, akik lelkesedésükkel a hatvanas években a jégvitorlázást újra életre keltették.

  1. és 1985. között id. Farkas László és Sárdy László mellett vezetőségi tagja volt a MHD Balatonfüredi Sportegyesületnek.

Hajóasztalosként Csillaghajót, Dragont épített; nagyon sok bocit, hajóbeépítést, bútort, evezőt, kormánylapátot stb. készített. Sokat járt külföldre (Kelet-Németország, Jugoszlávia, Lengyelország, Svédország), illetve itthon is sokat dolgozott. Vezetésével 1963-ban az Építők SC balatonalmádi műhelyében újjáéledt a Tramontana.

Hajóvezetője volt a MHD BSE tulajdonában lévő Aranycsillag nevű KH-nak.

1985–1990 között klubjában az olimpia hajóosztályokban vitorlázók csapatvezetője volt.

1995 környékén ismeretlen kór támadta meg a szervezetét, és hosszú betegség után 1999-ben ágyban fekve hunyt el.

 Galgóczy Tamás

(1936. november 15. –)

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán doktorált. A Budapesti Közlekedési Vállalat beruházási osztályának vezetője. 1972-től számos kiemelt projekten kormánybiztosként dolgozott, többek között a kis földalatti rekonstrukciója, 1300 budapesti lakás, a Sikló, a csepeli HÉV-rekonstrukció, a 14-es villamos, az összes mozgólépcső, a hűvösvölgyi villamos-végállomás stb. munkálataiban vállalt szerepet.

 

Az ötvenes években motorozott. Gyorsasági, terep és salak szakágakban versenyzett. Salakon rendszeresen volt második. 1954-ben a tihanyi gyorsasági versenyről hazafelé, Martonvásárnál vétlenül frontálisan ütközött, és homlokkal repült egy oszlopnak. Két koponyaalapi törés szenvedett, és két gerinccsigolyája is eltört… Nyolc napig volt kómában. Ettől még nem hagyott fel a motorversenyzéssel, csak évekkel később, amikor a legjobb barátja – Bató Pál – 1960-ban meghalt a debreceni pályán.

 

Budán a Hunyadormon lakott, így természetes volt, hogy síelt. A Budapesti Előrében Kővári Károly volt az edzője, aki a síugrásra is rávette, amit rövidesen jobban szeretett. Galgóczy: „Az a síugrás, amikor kék az ég, süt a nap, nem fúj a szél, gyönyörű a hó… És repülök. Az a legszebb. Repülni, szállni és soha le nem érkezni…”  Akkoriban a síelés és a vitorlázás szorosan összekapcsolódott. Kővári miatt járt le a balatonfüredi a vitorlástelepre is. Vízijártassági vizsgát tett, és Siófokon bérelt egy Balatoni dingit, amellyel négyes-ötös szélben valahogy kijutott a kikötőből, és megtetszett neki a vitorlázás. A következő években nyaranta egy Alu 15-öst bérelt a Belker kölcsönzőből. Az Előrében volt egy használaton kívüli Csillaghajó, 1961-ben azzal kezdett versenyezgetni. Eleinte rengeteg problémával küzdött, de hamarosan ráérzett a lényegre, egyre sikeresebb lett. Csillaghajóban, Repülő Hollandiban, 470-esben, Solingban, majd az olimpiai osztályok után nagyhajóban: Sudár, Sudár Sport és 33-as osztályban versenyzett, magyar bajnokságon 19 alkalommal végzett dobogós helyen, először 1979-ben Repülő Hollandiban. Első bajnoki győzelme Solinggal, 1979-ben született, amelyet még három – Soling, Sudár, Sudár Sport – követett.

Kékszalagon 1971-ben Sztárral vitorlázott, a Tramontana méterekkel győzött előtte, második lett. 1983-ban Solinggal – a Kékszalaggal egyidőben és azonos pályán – ugyancsak az abszolút második helyen végzett, de a Solingok abban az évben az Ezüst Szalagért versenyeztek, ezért őket külön értékelték.

Kétszer is 470-es masters világbajnok – 1993-ban Nyári Gyulával, 1995-ben Nyári Zsolttal –, egy alkalommal, 1994-ben a Masters világbajnokságon Nyári Zsolttal ezüstérmes.

 Gál József

(1955. Székesfehérvár –)

Hajóépítő, vitorlázó és oktató. 1980 és 1985 között Fa Nándorral megépítették a 31 láb hosszú Szent Jupát nevű túrahajót, amelyen Fa Nándorral 1986–87-ben nyugatról kerülve a Jóreménység és a Horn-fokot, körülvitorlázták a Földet. 1985. szeptember 26-án az adriai Opatijából (Abbázia) indultak és 1987. szeptember 12-én értek ugyanide vissza. Utazásuk során mintegy 70 000 kilométert tettek meg, 12 országban kötöttek ki, és 295 napot töltöttek vízen. Útközben a média is felfedezte őket, és a Magyar Rádió minden hétfőn 10–15 perces tudósítást közölt az útjukról.

1991 és 1996 között családjával az Equator vitorlással kerülte meg a Földet. 80 000 kilométert vitorláztak, és 25 országot látogattak meg. Az expedíció útvonala: Jugoszlávia (Pula) – Málta – Olaszország (Genova) – Gibraltár – Kanári-szigetek – USA (New York) – Brazília (Sao Paulo, Rio de Janeiro) – Venezuela (Caracas) – Panama – Ecuador (Galapagos szigetek) – Mexikó – USA (Hawaii) – Kiribati (Fanning-szigetek) – Tahiti – Cook-szigetek (Penhryn atoll) – Amerikai-Szamoa – Nyugat-Szamoa – Fiji-Indonézia (Makasar) – Szingapúr – Maldív-szigetek – Jemen (Aden) – Egyiptom (Szuez) – Horvátország (Pula).

Napjainkban az Adrián saját tervezésű és építésű hajókon elméleti és gyakorlati oktatásokat tart, és tengeri túrákat szervez az Adrián és a Karib-tengeren.

 

 Grofcsik János †

(1890. július 20. Pápa – 1977. január 6. Budapest)

Tizenéves korában egy valódi teknővel vitorlázott, amelyet ő szerelt fel „árbóccal” és „vitorlával”.

A két világháború között meghatározó egyénisége volt a magyar vitorlázásnak. Hajókat tervezett, versenyeket szervezett.

1920-ban a Balatoni Yacht Club (BYC) választmányába, majd még ebben az évben a klub kapitányává választották, és 1931 áprilisáig viselte ezt a tisztséget. Küzdött az osztályhajók bevezetéséért, a tökéletesebb versenyrendezésért.

1921-től rendszeresen publikált a Magyar Yachtban és a Vízi Sportban.

1922-től a Vitorlás Szövetség megalakítása érdekében dr. Jordan Károly vezetése mellett a BYC tárgyalócsoport tagja volt. A Magyar Vitorlás Yacht Szövetség megalakulása után a vezetőség tagjává választották, majd 1934 és 1941 között a szövetségi kapitányi tisztet látta el. Ő irányította az 1936-os olimpiára készülő versenyzők edzését, Dingi osztályban irányította a válogatást.

1933-ban a Hungária Yacht Club alapítója, néhány évig kapitánya volt. Többek között dr. Tuss Miklóssal és dr. Antal Miklóssal szervezték a balatoni Kékszalag versenyt. A magyar vitorlássport érdekében kifejtett munkájáért a Signum Laudis kitüntetésében részesült.

1934-től 1939-ig a Vízi Sport havi folyóirat szerkesztőbizottságának a tagja, illetve szerkesztője. Rendszeresen tartott előadásokat.

A második világháborút követően, 1945-től 1948-ig a Magyar Vitorlás Szövetség elnöke volt, vállalva a vitorlás élet újjászervezésének nehéz feladatát.

Több jolle mellett tulajdonosa volt a Sirocco nevű 22-es cirkálónak, majd a Veterán nevű Európa 30-asnak. Élete utolsó éveiben egy Belugán, majd egy Amforán vitorlázott.

Grofcsik János a sportügyek bölcs és lelkes irányítója volt. Sportszerűségéért és szakértelméért mindenki szerette és tisztelte.

  Haán András

(1946. június 19. –)

Haán András egy korszak meghatározó vitorlázója, igazi példakép, aki bármibe fogott, sikeres volt. Vitorlázócsaládba született, édesapja, Haán István a Honvéd versenyzője volt, aki 30-as Schärennel és Csillaghajóval vitorlázott.

András 1958-ban kezdett vitorlázni. Pályafutása során egyetlen klubban, a BKV Előrében versenyzett, és amíg Kővári Károly élt, ő volt az edzője. Először kalózozott, majd a következő évben Molyba ült, egyszer harmadik (1959) és egyszer második (1960) lett az ifi bajnokságon. Ezután a Finn dingi következett. Ifi bajnokságon egyszer harmadik (1961) és kétszer első (1962, 1965) volt, a felnőtt mezőnyben második (1969) helyen végzett, majd tíz alkalommal (1970, 1972, 1974, 1975, 1976, 1977, 1978, 1976, 1980, 1982) győzött. Egyszer (1981) a dobogó alsó fokára állhatott.

A hatvanas évek elején vitorlázással párhuzamosan már komolyan kosárlabdázott. Bekerült a válogatott keretbe, ezért 1963-ban keveset vitorlázott, ’64-ben már versenyen is ritkán indult. A kosárlabda-válogatottal kijutott a tokiói olimpiára (1964). A következő évben egy térdsérülés – kereszt- és oldalszalag-szakadás – vetett véget a kosárlabdázó karrierjének.

Mivel a vitorlázásban nem zavarta a sérülés, így újra finnezni kezdett. 1967-ben a Balatonfüreden rendezett junior Európa-bajnokságon negyedik helyen végzett. Bekerült a Mexikóba készülő olimpiai keretbe is, de oda végül nem utazhatott finnes. A következőre olimpiára sem sikerült eljutnia, 1972-ben Fináczy György szerepelt Kielben.

1971-ben fejezte be az orvosi egyetemet, és dolgozni kezdett, így kevés ideje jutott a vitorlázásra, csak a szabadságát használhatta a felkészülésre. Ennek ellenére – igazolva tehetségét – az 1976-os montreali olimpián ő képviselte a magyar vitorlázást. Legjobb futamában a harmadik helyen végzett, az összetettben 17. lett.

Az 1976-os olimpia után szinte sohasem edzett, csak versenyekre futotta az idejéből, de továbbra is csaknem verhetetlen volt a Balatonon. Az 1980-as tallinni olimpiára még Ruják Istvánnal válogatózott, de nem ő jutott ki. 1983-ban indult utoljára a magyar bajnokságon. 1984-től három évig Angliában, aztán egy évet az Egyesült Államokban dogozott. E miatt nem volt lehetősége folytatni a vitorlázást.

 Haffner István

(1942. december 3. Gödöllő –)

Az általános iskola első hat osztályát Enyingen, a továbbiakat Székesfehérváron végeztem. 1960-ban a József Attila Gimnázium latin humán tagozatán érettségiztem. 1960-ban a Videotonba kerültem elektroműszerész-tanulónak, majd egy évet a tévé gyártószalagon dolgoztam. A BME Villamosmérnöki Kar esti tagozatán 1970-ben szereztem diplomát.

1963-tól a Mechanikai Laboratóriumban – stúdiómagnó fejlesztési osztályon – technikusi beosztásban helyezkedtem el, 1970-től labormérnöki, 1980-tól laborvezetői, 1988-tól főkonstruktőri beosztásban dolgoztam. 1970-ben kötöttem házasságot. Feleségem Mikó Imola, két fiam Miklós és Márton már felnőtt emberek. 1983-ban egy általában végzetes betegséget túlélve leszázalékoltak, de az orvosi javaslat ellenére folytattam a munkát. A rendszerváltás után megszűnő cégemtől 1992-ben kiléptem, és nyugdíjba mentem.

 

1954-ben Ábrahámhegyen találkoztam először a vitorlázással. 1958-ban Balatonszabadiban Kőnig József vadonatúj Kalózán segédkeztem, és később szabad kezet kaptam a hajó használatára. 1961-ben tettem le a vízi jártassági vizsgát. 1962-től bérelt hajókkal túráztunk gyerekkori barátaimmal, Poór Károllyal, Orosz Tamással és Dobó Pállal. 1965-ben megvásároltam a Kőnig-féle Kalózt, ettől kezdve ezzel jártuk a Balatont. 1975-ben az akkor Kalypso (eredetileg és ma Hadúr) nevű Európa 30-as tulajdonosa, Barsi István meghívott a Kékszalagra kormányosnak. Ekkor már érett bennem a gondolat egy saját hajó vásárlására. A D2-es Dragon Poór Károly barátommal közösen lett az első hajónk, majd 1979-ben egy Európa 30-as tulajdonosai lettünk, amelyet akkor Vikingnek hívtak, de hamarosan visszakapta az eredeti Virtus nevet. Idővel a tulajdonostársam kivásároltam. Ez a hajó negyven éve fontos része az életemnek.

1975-ben beléptem a TVSK-ba, és ettől kezdve 2011-ig szinte minden nagyhajós versenyen elindultam, két alkalommal (1982. és 1983.) ezüstérmesek voltunk a magyar bajnokságon. 1980-tól a nagyhajós flotta felmérőjeként tevékenykedtem. 1981-ben dr. Pálos István, a TVSK elnöke felkért a klub versenyszakosztályának vezetésére. 1982-ben a javaslatomra megrendeztük a ma már Pünkösdi Regatta néven futó első Földvár–Keszthely versenyt.

1983-ban a megalakuló Európa 30-as flotta osztálykapitánya lettem. 1989-ben az Nagyhajós Bizottság elnökévé választottak. 1994-ig töltöttem be ezt a tisztséget, majd munkahelyi elfoglaltságom miatt kénytelen voltam lemondani. 2004 és 2018 között a TVSK balatonalmádi telep sportvezetőjeként dolgoztam, néhány évig a TVSK elnökhelyettesi tisztét is betöltöttem.

Sok szabadidőm lévén sokat vitorlázom, de versenyekre már egyre kevesebbet járok.

 Hajek Ferenc

(1939. április 3. Budapest –)

Fiatalkorában, egészen 1956-ig versenyszerűen úszott, majd vízilabdázott. 1956-ban került volna sor első vízilabda mérkőzésére, de közbeszólt a forradalom.

1957-ben édesapja barátja (Tömösi Károly, Betonútépítő Vállalat) révén Balatonföldváron, a Mélyépítőknél kezdett vitorlázni, Kalózzal, 15-ös jolléval, majd Repülő Hollandival versenyzett, ahol edzősködött is. Kiderült, hogy szeret és tud a fiatalokkal foglalkozni. 1974-ben másodállásban edzői állást vállalt Balatonalmádiban az Építőknél. Itteni neveltjei közé tartozott a tízszeres magyar bajnok Fundák György – Zalai Gábor páros. A ’70-es években a Magyar Vitorlás Szövetség Edző Bizottságának tagja volt.

1977-ben végleg elkötelezte magát a vitorlás sport mellett. A Velencei-tavi Vízi Sportiskolában (VVSI) vezetőedzői főállást vállalt. Agárdon nagyon sok vitorlázó nevelkedett a keze alatt, közülük többen – Nyári testvérek, Litkey testvérek, Haranghy Csaba – olimpikonokká váltak.

1991-ben sikeresen megpályázta a VVSI igazgatói posztját és nyugdíjba vonulásáig (2001) az igazgatója maradt. Szakmai tapasztalatával, tudásával és energiájával segítette az utánpótlás nevelést. A rendszerváltást követően az egyre nehezedő pénzügyi körülmények között is küzdött a megyei fenntartásban lévő VVSI továbbműködtetéséért.

Nyugdíjba vonulása után sem szakadt el a vitorlázástól. Segédkezett a versenyek rendezésében, a mai napig ő vezeti a Vadlibát, rendszeresen oktat és vizsgáztat, sőt, a vizsgaanyag kialakításában is aktívan részt vesz.

Sportvezetői egyéniségét különleges empátia jellemzi. Könnyen szót ért a sportolókkal.

 Hamvas Imre †

(1914 – 1998)

Igazi tanító, tanárember volt! 1933-tól 1975-ig – 61 éves koráig – a főváros alkalmazásában állt, majd miután nyugdíjba ment még 12 éven át tanított. De az életét a magyar vitorlássportnak szentelte.

A Budapesti Sport Egyesület (BSE) vitorlázó-szakosztályának balatonkenesei telepén, a harmincas években kapcsolódott a vitorlássportba. Először balatoni dingiben és 22-es versenyjolléban, majd a szakosztály 25-ös túrajolléján, a Novarán versenyzett. A hajó kormányosa Papp Szilágyi Egon volt, legénységtársa pedig Petricskó Mihály. Ebben a felállásban sok versenyt megnyertek, és 1939-ben a magyar bajnokság is az övék lett. 1940–44 között az Uhl Gyula kormányozta 25-ös túrajollén, a Kőrösmezőn volt legénység.

1946-ban az orosz hadifogságból betegen tért haza, de versenyzett és jelentős társadalmi munkát végzett. Vezetőségi tagja lett a BSE-nek, majd éveken át – a vitorlás szakosztály 1953-as felszámolásig igazgatta. Ezt követően – másfél évtizeden át – Almádiban a Mahart, majd az Építők edzője lett, és más klubokban is vezetett vitorlástáborokat.

  1. pünkösd vasárnapján a Szigligeti-öbölben egy, az előző esti északnyugati viharban Dolesch Iván vezette felborult 25-ös túrajolléról, az Ahtiról egy ötvenes cirkálójával mentette meg a kimerült Dalmady Juditot.

Különböző újságokban tudósításai és szakmai cikkei jelentek meg. A több kiadást megért és először 1952-ben megjelent A vitorlázás alapismeretei című, és a szintén több kiadást megért Vitorlázz velünk! című könyv társszerzője volt.

1954-ben Balatonfüreden a vitorlafelhúzó ünnepség után, az évadnyitó verseny előtt a kikötőben felborult az emberekkel túlzsúfolt Pajtás propellerhajó. Egyike volt a mentés irányítóinak.

A forradalom után a velencei- és a fertő-tavi vitorlásélet újraindulásakor Budapesten, Agárdon és Sopronban tartott előadás-sorozatot. Később tevékenykedett a Miskolc melletti Mályi-tó, és a Pécs melletti Orfűi-tó vitorlássportjának megszervezésében, és segítette az ottani vitorlásélet beindítását.

1962-ben a Testnevelési Főiskolán edzői képesítést szerzett. Tevékenykedett a MVSz vezetőségében, a szövetség több bizottságát vezette. A sporthivatal felkérésére Fűzfőn edzőtáborokat tartott, oktatta a balatoni vízi rendőröket, kidolgozta a balatoni vízi jártassági vizsga tematikáját és vizsgáztatott.

Életének utolsó évtizedében nyaranta több két-két hetes gyermek, illetve ifjúsági vitorlástábort vezetett Siófokon. Ezernél is több gyereket tanított meg vitorlázni!

1979-ben a Sport Érdemérem bronz fokozatát érdemelte ki, 1994-ben a Budapestért Díjat vehette át. Örökös tiszteletbeli tagja volt a 25-ös Túrajolle Flottának. Végrendeletében sem feledkezett meg kedves sportágáról, a Magyar Vitorlázásért Alapítványra egymillió, a Magyar Vitorlás Bajnokság Fonyód Alapítványra fél millió forintot hagyott.

 Hegyi Dénes †

(1940. október 21. Budapest – 2005. Budapest)

Édesanyja egy kisbirtokos jászsági család ötödik gyermeke, édesapja Nagyszebenből származik, aki Franciaországban szerzett diplomát, és a Fonciére Biztosító Társaság magyarországi leányvállalatának igazgatója volt. Két fiúgyermekük született, Dénes és László. Az édesapa 1943-ban, egy súlyos betegség következtében meghalt, így az édesanya igen nehéz körülmények között, egyedül nevelte fel a két fiút. Dénes a középiskoláit a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, 1959-ben érettségizett. Az ottani nevelés és közeg a jellemére és egész életére kihatott. 1960-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Általános Mérnöki Karára nyert felvételt. Akkoriban a katolikus Regnum Marianum szervezetben aktívan tevékenykedett, mint cserkésztiszt. Amikor 1962-ben a pártállam felszámolta a már korábban betiltott szervezetet, államellenes öszszeesküvés vádjával kirúgták az egyetemről. 1970-ben diplomázott.

1968-ban megnősült, felesége Vinkovits Dorottya. Két gyermekük született, Dóra és Dénes Márton. 1981-től két és fél évig családjával együtt Düsseldorfban élt, a Vegyterv osztályvezetőjeként kiküldetésben ott dolgozott. 1990-től az Avanti Rt., egy osztrák érdekeltségű üzemanyag-forgalmazó hálózat főmérnöke, később vezérigazgatója lett. 2002-ben ment nyugdíjba.

A piarista időkben kezdett vitorlázni. Fiatal éveiben Almádiban, az Építők színeiben, Kalózzal versenyzett. 1969-ben egy barátja, Herdó Péter révén került az alsóörsi TVSK-telepre. Péterrel egy ideig közösen tulajdonosai voltak egy Kalóznak. Később a versenyvitorlázás is fontos szerepet játszott az életében. Több hajóosztályban is eredményesen versenyzett, amit több bajnoki címe és helyezése igazol. 1992-ben alapította a Regina osztályt, melynek hosszú ideig kapitánya volt. Ebben a hajóosztályban is több magyar bajnoki címet (1995, 1997, 1998, 2001) szerzett, emellett háromszor (1993, 1999, 2003) második, kétszer (1994, 1995) harmadik helyen végzett.

1992-ben a TVSK elnökének választották, ezt a tisztséget haláláig töltötte be. Rengeteg feladata mellett, igyekezett a TVSK-versenyeket magas színvonalon megrendezni. Nevéhez fűződik az először 2004-ben rendezett Szüreti Regatta, mely azóta is igen kedvelt verseny. Nagyon fontos volt számára, hogy a klubok közötti értékelésben a TVSK jó helyezést érjen el. A Magyar Vitorlás Szövetség munkájában is tevékenyen vett részt.

 Heinrich Tibor †

(1898 – 1953)

A jómódú kereskedőcsalád sarja a Királyi Magyar Yacht Clubban kezdett vitorlázni. 1940-ig a KMYC, majd a Hungária Yacht Club tagja volt, ahol több tisztséget is betöltött, többek között választmányi tag is volt. Ez a testület intézte a tagok felvételét, a versenyosztályok szervezését, a klubrend megállapítását, a versenybíróságok megválasztását stb. A Vízi Sportban több cikke jelent meg.

1933-ban jelent meg a Magyar Vitorlás Yacht Szövetség könyve vitéz Sebők Sándor szerkesztésében. Heinrich Tibor Versenyvitorlázás címen ebbe írt majd százoldalas fejezetet. A hazai vitorlásirodalomban ez volt az első összefoglalása mindannak, amit egy versenyzőnek tudnia kell! Cikkeket írt: Az 1933. évi Európa-bajnokság tanulságai (Vízi Sport, 1934. 1. szám) és Vitorlázzunk címmel, ez utóbbi folytatásban megjelent a Vízi Sport 1934. évi évfolyamában. 1941-től a Balatoni Yacht Club elméleti vitorlástanfolyamot szervezett, ahol a résztvevők kérésére Heinrich Tibor tartott előadást.

Heinrich Tibor 1939-ig bezárólag a Királyi Magyar Yacht Club, 1940-től pedig a Hungária Yacht Club színeiben versenyzett. A Magyar Vitorlás Yacht Szövetség tanácsának ismételten választott, illetve delegált tagja volt.

Ha a balatoni jégviszonyok ezt lehetővé tették, rendszeresen járt Füredre jégvitorlázni.

1944 végén Ausztriába távozott, majd ott – Ausztria megszállása után – a Wörthi-tó mellett az angol övezetben élt. Ott is eredményesen vitorlázott, Csillaghajóval versenyzett, és az angolokat vitorlázásra oktatta. Magyarországon és külföldön nagyon sok versenyt nyert. 1948-ban azért nem indulhatott a londoni olimpián, mert nem volt állampolgársága.

Magyar Yacht: „Heinrich ma a legrutinosabb versenyző, állóképes, és a legjobban ismeri a szabályokat. Soha nem óv. Nem versenyez erőszakosan, ha győz, azt stílusosan éri el, ha kikap, nem emleget gyerekes és üres kifogásokat, hanem méltányolja az ellenfél elért eredményét. Egy magasabb sportetikai felfogást képvisel, ezt kell megtanulni tőle a többi versenyzőnek.”

Heinrich Tibor nem csak veleszületetten volt kiváló vitorlázó és versenyző, hanem versenyeit kritikailag is értékelte, és azok közé tartozott, akik tudásukat, tapasztalataikat átadták a fiataloknak és sporttársaiknak.

Sírkövén ez a felirat olvasható: „Itt nyugszik az a magyar, akit nemcsak a hazájában szerettek.”

Heinrich Tibor fontosabb vitorlás eredményei

Olimpia: 1928. Amszterdam, a Hungária 6R csapat (kormányos: Mihálkovics János, legénység: Burger Sándor, Heinrich Tibor, Sebők Sándor, Tuss Miklós) tagja, 11. hely. , 1936. Berlin, olimpiajolle 7. hely.

Európa-bajnokság, II. hely: 1935. Trieszt, 22-es versenyjolle (legénység: Izsák Olivér, Schimmerth Arnd), 1938. Wannsee, 22-es versenyjolle (legénység: Izsák Olivér, Satzger Keresztély), 1938. Stanberger See, Olimpia-jolle, 1939. Gdynia, Olimpia-jolle.

Európa-bajnokság, III. hely: 1933. Balatonfüred, 22-es versenyjolle (csapatverseny, két hajó összesített eredménye alapján, kormányos: Heinrich Tibor és Kovács Béla, legénység: Satzger Keresztély, Széchenyi Pál, Benacsek Ferenc, Izsák Olivér, Sebők Sándor), 1937. Zürich, 22-es versenyjolle (legénység: Éder Ernő, Schimmerth Pál).

Európa-bajnokság, IV. hely: 1934. Maria Wörth, 22-es versenyjolle (legénység: Burger Sándor, Satzger Keresztély, Soproni Thurner Mihály).

Magyar bajnoki győzelmek: 22-es Versenyjolle (1930, 1931, 1932, 1934, 1935, 1936, 1940, 1942), Dinghy (1936, 1937), 30-as cirkáló (Emese 1939, Kékmadár 1942, 1943), Olimpia-jolle (1940).

Osztrák bajnoki győzelmek: Csillaghajó (SIA III. 1948, 1949, 1951).

Heinrich Tibor további sporteredményei

Jégkorong: 1928. téli olimpia, magyar csapat tagja, világbajnokság VI. hely (1930), Európa-bajnokság: V. hely (1929 és 1930).

Gyeplabda: kétszeres magyar bajnok és ötszörös válogatott.

 Hónig Péter

(1952. január 11. –)

Gépészmérnök, ergonómiai szakmérnök. Felsőszintű vezetői tanfolyamokat végzett Zürichben és Badenben. Angolul és olaszul beszél. Több multinacionális cégnél dolgozott, 1985-től 1990-ig Svájcban élt.

1966-ban a Mélyépítőkben Rajkai Ödön irányításával Cadetban kezdett vitorlázni, majd a Vörös Meteorban, Csernussi Endrétől tanulta az alapokat. Tizenkét évig finnezett, és 1978-ban Szöts Gáborral Kalózban nyert magyar bajnokságot. Berta Lajos legénységeként versenyezett a Rabonbánnal. Svájcban Csillaghajóval és kisebb nagyhajókkal – Surprise, J24 – versenyzett, ekkor nyaranta Bujtor Istvánnal és Antal Gáborral vitorlázott a Rabonbánon. Amikor hazatért, megvette az első Dragonját, a Líviát, később a Signorinát, amelyet Scylla követett. Részt vállalt a Magyar Dragon Osztályszövetség munkájában (1995–2005), mint főtitkár. Külföldi versenyeken indult, és 1998-ban részt vett az Európa-bajnokságon. Kétszer nyert magyar bajnokságot (1998 és 2000), valamint tizenegy tókerülő versenyen (Kék- és Fehér Szalag) győzött családi csapattal Dragon osztályban.

2000 és 2005 között volt az MVSz elnöke, 2012-ig társelnöke. Fontosabb kitüntetései: Eötvös Loránd-díj (1999), Év Menedzsere (2003), Francia Becsületrend (2007).

 Hrehuss György

(1938. március 15. Budapest –)

Szüleimmel az Orbánhegyen laktunk, ez határozta meg ifjúkorom sporttevékenységét, futottam. 1944–49 között a Kalazanci Szent József szerzetes iskolába jártam, ami oda ezer és vissza is ezer méter futást jelentett. A szerzetesek rendre, szorgalomra, fegyelemre neveltek, amely életem minden napján hasznomra volt. Államosítás után a Márvány és Alkotás utca sarkán lévő iskolába kerültem, ez nagyobb futópenzumot jelentett, két kilométert oda és kettő vissza, hegyről le és fel. A futás iránti vonzódásom mellett a hajók érdekeltek, kis hajókat faragtam, és próbálgattam melyik siklik jobban.

1951–56 között a Toldy Ferenc gimnázium mellett, hobby szinten a nővéremmel eveztem a Dunán. Már a nyári szünetekben is a VITUKI-ban dolgoztam. Érettségi után az egyetemi felvételeimen megfeleltem, de hely hiányában 1961-ig nem vettek fel, így a VITUKI-ban folytattam, többek között a Balaton ultrahangos mélység- és partmenti mélységmérésén tevékenykedtem. Ezzel a Balaton vízmélységének jó ismerőjévé váltam.

1966-ben az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemen okleveles építőmérnöki diplomát szereztem. Egyetemi éveim alatt is, amikor csak lehetett versenyeztem. 1965-ben megnősültem. Két gyermekünk született, Pál közgazdász, vitorlázik, Nóra lányunk testnevelő tanár. Tőlük öt unokánk született, akik tanulmányaik mellett sportolnak, a legidősebbjük Sótonyi Botond vitorlázik.

1966–83 között a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóságon kezdetben Lajosmizse térségének vízrendezése tervezését, beruházása bonyolítását, műszaki ellenőrzését végeztem, majd a Duna-völgy belvízrendszerének fejlesztésével foglalkoztam. 1970-től az ország minden jelentősebb árvízvédekezésében részt vettem. Közben, 1971-ben a BME-n mezőgazdasági vízgazdálkodási szakmérnök diplomát szereztem. 1983–96 között az Árvízvédelmi és Belvízvédelmi Központi Szervezet Védelmi Szakfelügyeletén, majd annak vezetőjeként dolgoztam. 1996 novemberétől a 2000 áprilisi nyugállományba kerülésemig az Országos Vízügyi Főigazgatóság Szakfelügyeleti Osztályát vezettem.

1957 tavaszán Pásztó Péter hívott a Vízügyi Sport Clubba vitorlázni, kezdetben kalózoztam. Györke Olivér – a Kishamis akkori kapitánya – 1962 őszén meghívott egy-egy versenyre, 1963-ban az új kapitány, Pásztó Péter felkért álladó legénységnek. Később a hivatali munkám mellett is vitorláztam, 1967-ben Balaton Kupát nyertünk. 1968-ban Pásztó Péter Dragonban folytatta, a kapitányi tisztet Vas Boldizsárnak és nekem adta át. A szezon első versenyén harmadik, másnap abszolút első lett a Kishamis kormányzásommal. 1969-ben a klub vezetése rám bízta az Orion 50-est. 1978-ban a Kishamisra visszatért Pásztó Péter visszahívott helyettesének a Kishamisra. 1979-ben Pali fiam is csatlakozott a csapathoz.

Az 1896-ban épült Széchenyi-örökség százéves korára versenyképtelenné vált, de Baja Ferenc – akkori környezetvédelmi miniszter – közbenjárásával és több szponzor segítségével a Kishamis továbbra is a Balaton büszkesége maradt.

1963-ban indultam először Kékszalagon és azóta is mindegyiken részt vettem, így 2018-ban a 36. Kékszalagomat teljesítettem! Ezen kívül ott voltam a három tókerülő Fehér Szalagon (1996., 1998. és 2000.), és három Balaton Maratont (1998., 1999. és 2000.) is végigvitorláztam, amelynek hossza egy Budapest–Párizs távolság, kikötés nélkül. Mindezeket öszszeadva, egy különleges rekordot tudhatok magaménak: több mint hatvanszor – ami légvonalban is közel 10 000 km! – kerültem meg versenyben a tavat! Döntő többségén a Kishamissal!

A szakosztály tagsága 1996-ban a Club tiszteletbeli elnökévé választott, mely tisztséget ma is viselem. A szakosztály működése és a Kishamis eredményessége alapján a Magyar Vitorlás Szövetség javaslatára az 2018-ban a Magyar Hajózásért Érdemérmet kaptam.

 Igali Györgyné Csilla

(1941. április 17. Budapest –)

A gimnázium után az orvosi egyetemre készültem, de – az akkori elvárásoknak nem megfelelő családi hátterem miatt – nem vettek fel. Gondoltam nem adom fel, azt az egy évet guggolva is kibírom, és elmentem laboránsnak az Egyesült Gyógy- és Tápszergyárba. Az egy évből negyvenegy lett… Közben vegyész, később iparjogvédelmi szakértő lettem, az iparjogvédelmi osztály éléről kerültem előnyugdíjba. A Szabadalmi Hivatalban majdnem tíz évig voltam a Magyar Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Egyesület főtitkárhelyettese, megkaptam a Gábor Dénes-díjat.

Igazából renegát kajakos vagyok, a hatvanas években a Vasas Izzóban lapátoltam. A Balatonra először a gyár családi üdülőjébe mentünk a gyerekeimmel. Zamárdiban megalakult a cég vitorlásszakosztálya, néhány Kalóz és a Kaláris nevű 50-es jelentette a hajóparkot. A szakosztályvezető vett rá, hogy üljek be egy Kalózba. Mancsaftolás közben megszerettem a vitorlázást.

A hetvenes évek elején a gyár olcsón vehetett vízparti telket Csopakon, mindössze az volt a kikötés, hogy ott sporttevékenységet kellett folytatni. Ekkor a versenyzés mellett a Melipramin motoroson segítettem. Sok lelkes ember munkája nyomán bővült a hajópark, Dragonokat, Solingokat, 470-eseket, Repülő Hollandit, Cadetokat, Optimisteket vettek. Vidám élet folyt Csopakon, a versenyzést nem vette túl komolyan a tagság. 1980-ban a szakszervezeti és a pártbizottság szerint a vitorlás szakosztály csak akkor működhetett, ha igazi versenyszakosztállyá válik. Olyan szakosztályvezetőt kerestek, aki ráncba tudta szedni a szakosztályt. Rám gondoltak, a kajakos versenysport múltam volt a szemükben garancia arra, hogy ez megvalósuljon. Gyerektáborokat szerveztünk, megteremtettük az utánpótlás-nevelés feltételeit. Amikor átvettem a szakosztályt, a ranglistán a negyvenedikek, 1987-ben negyedikek voltunk. Ekkor lemondtam, mert a sportköri elnök szakmai dolgokba is beleszólt, és a civil munkámat is egyre nehezebben tudtam a szakosztályvezetői feladataimmal összeegyeztetni. Ezután a Nagyhajós Bizottság titkári teendőit láttam el, versenyeket rendeztem és versenybíróként tevékenykedtem. Később – első nőként – az MVSz elnökségbe is beválasztottak.

2012-től a Felügyelő Bizottság tagja vagyok.

 Izsák Szabolcs †

(1944. április 3. Budapest – 1993. július 6. Budapest)

Budapest első szőnyegbombázásának napján született. Ez a nap és a következő hetek feszültsége egész életére rányomta a bélyegét. Az ő korosztályából azok, akik a világháború utáni nehézségeken, az éhezésen, alultápláltságon felülkerekedtek, és küzdőképes emberekké váltak. Benne is állandó tettvágy élt, igazi cselekvő ember volt.

Szentendrén a ferencesekhez járt, ahol tornázott, az iskolabajnokságokon jó helyezéseket ért el. Mérnök geodétaként a munkái javát nyáron végezte. Ezt úgy hozta össze a vitorlázással, hogy a szükséges mennyiségű munkát sajátos, irdatlan tempóban éjjel-nappal dolgozva végezte el. Így nyert szabadidőt a vitorlázáshoz.

Édesapja idősebb Izsák Tibor a Magyar Vitorlás Szövetség egyik alapítója, a negyvenes években szövetségi kapitány volt. Szabolcs testvérével, a szintén ismert versenyző Tiborral Szénásy József – jó barátjuk, majd édesapjuk halála után nevelőapjuk – Olimpia-jolléjával, a híres Siccel kezdett vitorlázni Lellén. A családnak vízparti telke volt, így a gyerekek szinte egyszerre tanultak járni és hajózni. 14–15 éves korában kezdett el versenyezni, a Vasasban finnezett, 17 évesen az ifibajnokságon harmadik lett. 1964-ben Dolesch Iván a Spartacusba vitte, mert atlétikus, jó mozgású legénységet keresett Gömöry Pali mellé. Mentálisan is abszolút versenyzőalkat volt, élen járt a fizikai felkészülésben, így jól passzolt a hajóba. Fizikailag kifejezetten illett hozzá a hollandizás, és ő rendkívül élvezte a versenyzést. 1967-ben ötödikek lettek az Európa-bajnokságon, majd egy év múlva Balatonfüreden – némi balszerencsével – az FD-héten nyolcadikak. (Az FD-héten erősebb mezőny gyűlt össze, közel száz hajó indult, míg a vb-n húsz.) Élvezte azokat az éveket. Jó felszereléssel, és nagyon jó emberrel hajózott együtt. Nagyra becsülték egymást, és ez összhangot eredményezett kettejük között.

Az 1968-as mexikói olimpiai szereplés azonban nem úgy alakult, ahogy szerették volna, és nem érték el a sportvezetés által elvárt helyet sem. A hivatalt nem érdekelte, hogy a feltételek adottak-e, csak elvárták az olimpikonoktól a pontszerzést. Az előolimpiára való utazásukat az utolsó pillanatban törölték, így minden előzetes tapasztalat nélkül szembesültek Acapulcóban a Csendes-óceáni extrém hullámzással és áramlatokkal. Az olimpia után a másik nagy hollandis klubba, a BKV Előrébe Kővári Károlyhoz igazolt, ahol Botond László versenyzőtársa lett, akivel nagyon jól szerepeltek, akár ki is juthattak volna együtt a müncheni olimpiára. De nem úgy alakultak a dolgok. Litkey Balázs és Bence az olimpia évében szétültek, a Vitorlás Szövetségben pedig úgy döntöttek, hogy csak abban az esetben utazik magyar FD-egység az olimpiára, ha Szabolcs Litkey Bencével egy hajóba ül. Akkoriban gyakran döntöttek hatalmi szóval. Az olimpia után még versenyzett Bencével, és amikor befejezte a hollandizást, elindult néhány futamon finnel. Azután már csak nagyhajózott.

1975-ben résztulajdonosa lett a Hárpia 30-as cirkálónak, és ezzel új szakasz kezdődött az életében. Ő ezt is rendkívül élvezte. Szinte a hajón élt, a Hárpiát a nyaralójának tekintette. Sokat vitorlázott egyedül, gyakran aludt kinn a vízen, túrázott, horgászott. Ez összefüggött a betegségével, az abból fakadó megszaporodott szabadidejével. 36 évesen kellett először műteni a szívét. Sokak csodálatát vívta ki, amikor két héttel a beavatkozás után felmászott a 30-as árbócára. Pedig az orvosok csak azt tanácsolták neki, hogy igyekezzen visszatérni a korábbi életéhez. Hát… ő visszatért. Elkezdett horgászni, néhány éven belül a helyiek által is elismerten az egyik legjobb horgász lett a Balatonon.

Az utolsó éveit kitöltő nagy vállalkozása, a Sirocco 75-ös cirkáló felújítása, hatalmas kihívás volt. A hajó a szövetségi telep sarkában pusztulásra ítélve korhadt. Szabolcs úgy érezte, hogy az ideje megengedi a gyönyörű klasszikus hajó megmentését. Hihetetlenül nagy munkát vállalt magára. Létrehozta a Sirocco Alapítványt a hajórestaurálás költségeinek fedezésére. Neki pénze nem volt, de elszántsága, kapcsolatai, barátai, és a hajó iránti szeretete vitték előre. Sokan fizettek be az alapítvány számlájára, nem csak vitorlázók. Ebből a pénzből – a lehetőségekhez képest – jól felújította a Siroccót. Az asztalosmunkát Rendek Zoltán végezte, a műanyagozásban többen is segítettek. A műanyaggal való bevonás abban az időben elfogadott hajó-felújítási módszer volt. A későbbihez hasonló teljes újjáépítésre nem lett volna lehetősége.

A Sirocco akkori felújításának máig gyűrűző, egyre szélesedő hatása lett. Ezen a hajón ismerkedett meg a vitorlázással és a versenyzéssel Láng Róbert, aki később megvette, és példamutató módon keltette új életre a testvérhajó Nemerét. Annak sikere pedig a Sirocco hasonló teljes felújításához, újjáépítéséhez vezetett. A sok-sok újjászületett klasszikus balatoni szépségről nem is beszélve.

A sors kegyetlensége, hogy utolsó nagy álma beteljesedését már nem élhette meg. Még ott volt a Sirocco vízrebocsátásánál, de az árbócot már nem ő állította be és nem vitorlázhatott a hajóval. Az első műtétje után az egészsége folyamatosan romlott. Az elkerülhetetlen második műtétet igyekeztek orvosai minél későbbre tolni, mert a kardiológia gyorsan fejlődött. Ráadásul, ahogy öregszik az ember, a folyamatok lelassulnak, és ez is segíthette volna az életesélyeit. 13 évvel az első után következő újabb műtét is jól sikerült, ám tüdőgyulladást kapott, és ezt már nem bírta el a szervezete.

Izsák Szabolcs olyan ember volt, aki belecsapott a vízbe, hullámokat keltett, és abból hullámverés támadt. Tetteivel fejlődést indított el, amelynek hatását ma is látjuk, élvezzük. Ha valaki példát keres az igazi versenyző, a mindig aktív ember típusára, Izsák Szabolcsban megtalálja.

 Jordán Gábor †

(1935. november 26. – 2014. január 6. )

A Jordán família igazi balatoni vitorlásdinasztia. A család Genfből érkezett Magyarországra, eredetileg a-val, Jordannak írták a nevüket. Nagyapja dr. Jordan Károly (1870–1959) nemzetközileg is elismert, Kossuth-díjas matematikus, egyetemi tanár volt, aki sokat sportolt: hegyet mászott, barlangászott és vitorlázott. Balatonvilágoson vásárolt egy vízparti telket, amelyre villát épített. A Bodeni-tóról hozatott hajója, a Pelso jól ismert résztvevője volt a balatoni versenyeknek. Matematikus lévén megalkotta az első magyarországi hendikep-rendszert. Édesapja, Jordan Richárd 1912-ben a Balatoni Yacht Club alapító tagja, a klub kapitánya, majd alelnöke volt, ő állította fel a Pelsóval a Kenese–Keszthely rekordverseny alapidejét.

A család legismertebb tagja Jordán Gábor öt éves korától az apjával túrázott. Tizenkilenc évesen, 1954-ben O-jolléval kezdett versenyezni, később Kalózzal folytatta, és bekerült a II. osztályú bajnokságra (akkoriban I., II. és III. osztályú bajnokságokat rendeztek). A Kalóz után tíz évig sztározott. 1968-tól tíz éven át a Villámmal (Európa 30-as) versenyezett, három magyar bajnokságot nyert (1971, 1974, 1976), négyszer (1968, 1972, 1973, 1975) ezüstérmes volt. A Mahart szakosztályvezetője, dr. Kopár István, aki nagyon sokat tett a klub felvirágoztatásáért, az ötvenes években részletre megvásárolta a Tuss családtól a Talizmán 6R jachtot. (Dr. Tuss Miklós akkor munkatáborban volt, Kopár havonta vitte a részleteket a feleségének.) A hajót 1980-ban Siófokon felújították, idővel a fa árbócot alumíniumra cserélték, majd 1994–95-ben a vitorlázata is megújult. Ebben az időszakban Jordán Gábor versenyzett vele, öt ezüst-, három bronzérem után 1996-ban sikerült legyőznie legnagyobb riválisait (Hungária, Kishamis), és megnyerte az Összevont Cirkáló bajnokságot. 1992-ben a Talizmánnal győzött az első magyarországi szólóvitorlás versenyen, a Marina Kupán.

1974-től – a siófoki Mahart SC legsikeresebb éveiben – a klub szakosztályvezetője volt, így aktív részese lehetet annak a látványos fejlődésnek, amely a klubot a hetvenes években az egyik legsikeresebbé tette a Balatonon. Az olimpiai osztályok közül Finnben, 470-esben és Solingban sorra nyerték a bajnokságokat. A Fundák–Zalai páros 1980-ban, Székely Antal 1988-ban az olimpiára is kijutott. Pezsgő versenyélet és nagyon jó hangulatú klubélet volt a siófoki telepen. 1990-től négy cikluson át vezette az MVSz Felügyelő Bizottságát. Később a Klasszikus Flotta elnökeként és versenybíróként vett részt a Magyar Vitorlás Szövetség munkájában.

 Kopár István †

(1925. szeptember 25. Keszthely – 2016. december 28. )

Balatonalmádiban nőtt fel, veszprémi és budapesti tanulmányait a második világháború borzalmai tették rendkívülivé: a Balaton északi partját védő német páncélvonat felcserjeként szerb fogságba került. A háborút követően közgazdasági egyetemet végzett. 1950. június 23-án került a MAHART-hoz, egy évig műszerészként dolgozott, majd az üzemigazgatóság tervosztályán statisztikus, 1954-től tervelőadó volt. 1957-től beruházási vezetőként megépíttette az Újpesti Hajójavító Üzemet, korszerűsíttette a tápéi és a haraszti hajójavítót. 1964-ben a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium Tervgazdasági Főosztályán dolgozott. 1965–69: a MAHART Tervgazdasági Szakosztály vezetője, 1969–74: Siófokon a Balatoni Hajózási Üzemigazgatóság vezetője volt, ez idő alatt épült meg négy új balatoni kikötő, a siófoki telep műhelyépülete, vitorlás tároló és a hajósszállás. 1974–77: a MAHART gazdasági vezérigazgató-helyettese Budapesten. 1977–1982-ig a vállalat bécsi vezérképviseletét vezette. 1982–83: a csepeli kikötő kereskedelmi, forgalmi vezetője volt. A Kikötői Üzemigazgatóság megszüntetésekor nyugdíjazták, de 1990. december 1-jén a Balatoni Hajózási Kft. igazgatójaként visszakerült Siófokra, ahol 1996. szeptember 21-ig vezette a vállalatot. A Bahart igazgatójaként sokat tett a balatoni kikötők és hajózás fellendítésért. Fő szószólója volt a tó vízszabályozását szolgáló egyetlen hatékony eszköz, a Sió egész évben való hajózhatóvá tételének, hiszen a Balaton karbantartásának fontos része a kotrás, és a zagy elszállításának leggazdaságosabb útját a Sió jelenti. Elkészítette az ehhez szükséges négy zsilip megépítésének tanulmányait. Nyugdíjasként, 90 éves koráig megszállottként küzdött a Balatonért, létrehozta a Sió-menti Önkormányzatok Szövetségét. Vezetésének idején újultak meg a klasszikus balatoni utasszállító motorosok, többek között a Füreden parton diszkóként senyvedő, 1891-ben épült Helka, amely újra teljes pompájában hajózik a Balatonon.

Tevékenysége elismeréseként 1975-ben Siófokért érem kitüntetésben részesült, majd 1996-ban Siófok Város Képviselőtestülete a balatoni hajózás érdekében kifejtett érdemeiért Siófok Város Díszpolgára kitüntetést adományozta számára. 1996-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést is megkapta.

A vitorlázás, a hajózás, a Balaton és a vízi élet szeretetét és megbecsülését családi vonalon szívta magába, keszthelyi nagybátyja, a város főjegyzője Betyár nevű családi kutterén hajózva. Jó vitorlázó volt, 22-es versenyjolléval, Szalonkával, Sztárral, 25-ös jolléval versenyzett. A MAHART SC vitorlás szakosztály egyik alapítója volt 1950-ben.

 ifj. Kopár István

(1953. március 8. Budapest –)

Tengerészkapitány, vitorlásoktató, üzemmérnök, közgazdász. Édesapja dr. Kopár István szintén közgazdász, ő is az MVSz örökös Tagja, édesanyja Csánky Katalin statisztikus.

1971-ben a Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett. Elvégezte a Testnevelési Főiskola edzői szakát, a Budapesti Műszaki Egyetem Közlekedésmérnöki Kar Hajózási főiskolai szakát és a Külkereskedelmi Főiskolát.

1971-től 1984-ig a Mahart Tengerhajózási Üzemigazgatóságnál matróz, rádiós, gazdasági tiszt. 1984–1994-ben a Mahart Balatoni Hajózási Leányvállalatnál, Siófokon állomásvezető.

1984 és 1998 között Mahart-Salammbo Yacht Club Kft., 1994-től Globe Discovery, Inc. Boca Raton (USA), 1996–1998-ban Globe Discovery Hungary Kft. Bp., tulajdonos–ügyvezető igazgatója.

1965-től hivatásos tengerész, vitorlásversenyző. Legnagyobb hajós teljesítménye a Föld körbevitorlázására egyedül, egyetlen kikötéssel, a legnehezebb hajózási útvonalon (1990–1991) a Salammbo Balaton 31-es típusú hajóval.

1992-ben indult az America 500-on (Atlanti-óceáni átkelő verseny) a Kolumbusz verseny egyetlen magyar hajójának kapitányaként, ahol második helyen végzett kategóriájában.

1996–1997-ben a Hong Kong Challenge földkerülő vitorlásversenyen elnyerte a Sir Edward Heath Kupát a leggyorsabb földkerülő hajó kapitányaként.

1992-től a Magyar Hajóipari Egyesület egyik alapítója és alelnöke volt.

1977-ben a Haza Szolgálatáért Érdemérem bronz fokozatát vehette át. 1994-ben az exkluzív Cruising Club of America „Blue Water Medal”-ra jelölte és a Slocum Society örökös tagjává választotta. 1997-ben Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetésben részesült. 1998-ban Balatonalmádi város díszpolgárának választották.

2019-ben harmadszor vitorlázta körül a Földet. Másodszor egyedül hajózva, először partraszállás és külső segítség nélkül, 66 esztendős korában 263 nap, 1 óra és 30 perc alatt teljesítette a Golden Globe Race földkerülő szóló vitorlásversenyt. A 18 elrajtolt hajó közül a negyedik helyen ért célba a franciaországi Sables d’Olonne kikötőjébe. Mivel az előtte befutókról bebizonyosodott, hogy külső segítséget kaptak a navigációhoz, őt kellett volna győztesnek kihirdetni.

 Kővári Károly †

(Bécs, 1912. június 21. – Budapest, 1978. április 20.)

Gimnazista korában kezdett síelni. Versenyzett alpesi és északi számokban egyaránt. Bajnoki címet szerzett szlalomban és 50 kilométeres sífutásban, síugrásban is szép eredményeket ért el, nyert északi összetett bajnokságot (ugrás és futás). 1932-től 1935-ig a Budapesti Budai Torna Egylet (BBTE) versenyzője, 1933-ban a világbajnokságon 9. helyezett magyar sífutó-váltó tagja. 1936-ban kerül a BSZKRT-ba, és abban az évben indult a garmisch-partenkircheni téli olimpia alpesi számaiban. A mezőny első harmadában végzett, ami magyar síelőtől abban az időben is szép eredménynek számított. 1936-tól 1948-ig a magyar alpesi és északi síválogatott tagja volt. 1942-től a magyar északi síválogatott szövetségi kapitánya – már edzőként is tevékenykedett, szervezte a szakosztály életét. 1934-től 1947-ig hétszeres magyar bajnok. 1933-tól 1950-ig tízszeres csapatbajnok. Az 1948-as St. Moritzban rendezett olimpián is versenyzett.

Munkája nyomán Mátraházán, majd Galyatetőn komoly síélet alakult ki. Az Előrének itt szerzett síházat. Az erdészettel együtt pályákat jelöltek ki, liftet építtettek. A Szilassi úton (Szabadság-hegy) is kaptak egy kétszobás házat és egy kertet, ahol edzéseket tarthattak. Itt egy kisebb sáncot építettek az ugróknak, ősszel teherautóval hordták ide a műjégről a kotralékot, és azon edzettek.

1948-ban kezdett vitorlázással foglakozni. Dolesch Ivánt síelőként ismerte meg, akivel jó barátok lettek. Mindketten jártak a Dunára evezni. Ma már nehéz megállapítani, hogy melyiküknek jutott eszébe a vitorlázás, vagy az, hogy az 1948-ban az államosított Hungária Yacht Club telepére pályázzanak. Összefogtak és sikerrel jártak. Eleinte nagyhajókkal kezdték szervezni a versenysportot. Kővári maga is versenyzett, de egyre kevesebb ideje jutott erre, ezért a hajóját eladta, és sportvezetőként tevékenykedett tovább. Dolesch Földvárra került, és a Honvéd vezetője lett. Rivalizálásuk a magyar vitorlássport fejlődését eredményezte. Mindketten nagy energiákat mozgósítottak, hogy versenyzőik legyőzzék a másikét. Közben a személyes barátság és tisztelet megmaradt közöttük. Más vezetői, edzői stílust képviseltek. Kővárinál biztonságban érezhette magát a versenyző. Személyre szólóan adták ki a hajókat, és azt mint a sajátját használhatta a vitorlázó – sok esetben éveken keresztül. (A Honvédban ilyen nem fordulhatott elő, ott megtörtént, hogy hétről hétre más versenyzett egy hajóval.) Kővárinak a hatvanas évek elején Schőmer András volt a favoritja, majd a Litkey testvérek, a hetvenes években pedig Haán András. 1969-től a BKV Előre sí- és vitorlás-szakosztályának edzője, mindkét sportágban mesteredző. 1972-ben Litkey Bence és Izsák Szabolcs, 1976-ban pedig Haán András vett részt olimpián. Kielbe Kővári is elkísérte versenyzőit.

Közel húsz éven át egyet jelentett a balatonfüredi BKV Előrével. Az egyesületet 1949-től, a megalakulástól kezdve az 1978-ban bekövetkezett haláláig vezette, és sikert sikerre halmozott versenyzőivel.

Két életképes szakosztályt, kiváló sípályákat és egy szép vitorlástelepet hagyott az utókorra. Életében minden gondolata a sport, a versenyzés körül forgott. 1979 óta évente rendezik a Balatonon a Kővári Károly Emlékversenyt.

 Kőváry István

(1943. november 17. Budapest –)

Édesapám, Kővári István 1945-ben elhunyt. Ugyanebben az évben, hat hónaposan halt meg leánytestvérem is. Édesanyám, Huszár Terézia apám halála után banktisztviselőként dolgozott. Kispesten laktunk, engem a nagyszüleim neveltek, mivel a családfenntartó édesanyám volt.

A kispesti Petőfi Sándor Általános Iskola után a gimnáziumi tanulmányomat a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban kezdtem, majd a Landlerben fejeztem be. 1953-ban édesanyám újból férjhez ment Bánhegyesi Istvánhoz, ebből a házasságából született Attila öcsém. Az érettségit követően kéziszedő szakmát tanultam. A képesítés megszerzése után rövid ideig a Zrínyi nyomdában dolgoztam. 1964-től 1966-ig sorkatonai szolgálatot teljesítettem a 37. Forradalmi ezredben. 1966 szilveszterén ismerkedtem meg Szabó Gizellával, akivel 1969-ben összeházasodtunk. Két gyermekünk született, Zoltán és Tamás. A feleségemmel – aki jóban, rosszban mindvégig segített a munkámban – ötven éve vagyunk házasok!

Addigi életemet is végigkísérte a sport: tornáztam, atletizáltam, vívtam és kézilabdáztam. Részt vettem egy, a Magyar Nemzeti Bank által rendezett vitorlástáborban. A kézilabda-karrieremnek egy sérülés vetett véget. Leszerelésem után beléptem az MNB vitorlás szakosztályába, ekkor kezdtem versenyszerűen vitorlázni. Sokáig Kalózban, majd 470-ben és alkalmanként Solingban. Ez idő alatt a Testnevelési Főiskolán edzői képesítést szereztem. Közben az MNB dolgozója lettem, így több időm jutott a vitorlázásra. A versenyzést egy gerincműtét után kénytelen voltam befejezni. A szakosztály edzője lettem. Megismerkedtem Csikós Lászlóval, a Szövetség II. kapitányával és általa bekerültem a szövetségi rendezvények stábjába. A szakosztálynak jó kapcsolata volt a szövetséggel, amit Beöthy Zsiga bácsinak is köszönhettük, aki szakosztályunk tagja és a szövetség funkcionáriusa is volt. 1984-ben szakfelügyelőként kerültem a szövetségbe, az ifjúság és utánpótlás koordinálása és felügyelete volt a munkaköröm, ami sokrétű feladatot foglalt magába. 2000-ben lettem a szövetség technikai vezetője. Számos nemzetközi és hazai verseny rendezésében vettem részt, például az eddigi ötven Kékszalagból harmincon mint rendező közreműködtem. 2018. végén mondtam végleg búcsút ennek a nagy szerelmemnek.

 Krasznai Antal dr. †

(1909 - 1995)

Újpesten járt elemi iskolába és gimnáziumba, itt is érettségizett. A Budapesti Jogtudományi Egyetemen folytatta tanulmányait, kiváló eredménnyel végzett, és doktorrá avatták.

1934-ben kötött házasságot Koncz Judittal, a házasságból egy gyermeke – András – született.

Az ügyvédjelölti idő letelte után a Budapesti Ügyvédi Kamara felvette soraiba, és több mint ötven évig Budapesten dolgozott.

Középiskolában és egyetemi évei alatt a labdarúgás volt a kedvenc sportja, újpesti és vidéki egyesületekben játszott.

Az ’50-es évek közepén a családnak Balatonalmádiban volt üdülője. Mikor András gyermeke jó tanulmányai eredménye jutalmául egy Kalóz vitorlást kapott ajándékba, kedvet kapott a vitorlázáshoz.

Hamar elsajátította a vitorlázás alapjait, és Balatonalmádi Meszhart (1955-től Mahart) Sportegyesület tagja lett. Néhány év után Dingi hajóosztályban kezdett versenyezni. Végigjárta a kezdők iskoláját, és egyre jobb eredményeket ért el. Kiváló versenyzővé vált, Dingiben öt bajnoki dobogós helyezés mellett egy alkalommal magyar bajnok is lett. Sokat versenyzett, nem csak a Balatonon, hanem később a Velencei- és a Fertő tavon is, ahol szintén jó eredményeket ért, így a „Három Tó Bajnoka” lett. Az évek elteltével áttért a Dragon hajóosztályra. Itt is kiemelkedő eredményeket ért el, legjobb eredménye országos bajnokság második helyezés volt.

A versenyzés mellett részt vett a Mahart Vitorlás Klub vezetésében, és a telepének irányításában is.

Abban az időben  már a vitorlázóknak vízijártassági vizsgát is kellett tenni, hatósági vizsgáztató lett. Volt olyan időszak abban az időben, amikor ő volt az egyetlen vizsgáztató a Balatonon. Szigorú volt és sokat követelt a vizsgázóktól egyaránt.

Népszerű volt a versenyzők között. Nyíltsága, jókedve és segítőkészsége közmondásos volt.

Jelentősen hozzájárult a vitorlássport fejlődéséhez.

 Lettner Adorján

(1948. január 12. Budapest –)

A Budapesti Műegyetem Gépészmérnök Karán szerzett diplomát.

A vitorlázás élményével egészen kisgyermek korában, édesapja révén ismerkedett meg.

Siófokon a Vasasban Moly, majd Balatonfüreden a MAFC-ban Kalóz és Finn hajóosztályokban versenyzett.

1970-ben igazolt a Balatonfüredi Vasas SC-hez (a Balatonfüredi Yacht Club elődjéhez), ahol ma is tag. Itt Csillaghajóval 17 évig, majd utána nagyhajókkal versenyzett. B21-es és J24-es hajókkal több magyar bajnoki helyezést ért el, háromszor volt magyar bajnok.

Tevékenyen részt vett a J24 hajóosztály magyarországi elterjesztésében. 

1994-től 2007-ig a Balatonfüredi SC, illetve a jogutód BYC vezetője – szakosztályvezetője, elnöke – volt. Elnöksége alatt a klub 13 alkalommal végzett megszakítás nélkül az MVSz egyesületi ranglista első helyén. Egy évtizedig dolgozott a Magyar Vitorlás Szövetség elnökségében.

1999-ben megkapta Balatonfüred Sportjáért kitüntetést, majd a Balatonfüredi Yacht Club örökös tagjának választották.

  dr. Lettner Ferenc dr. †

(1914. január 23. Budapest – 2011. január 16. Budapest)

Dr. Lettner Ferenc gépészmérnök, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár egyike volt a régi vitorlázó dinasztiák neves személyiségeinek.

A vitorlázással középiskolás korában, egy balatoni nyaralás során találkozott, ahol egy Balatoni dingi segítségével sajátította el az alapokat, melyet később a hazai vizeken – az akkoriban megjelent – Kalózon eltöltött évek követtek. Versenyzőként technikai kérdésekben nagy segítségére volt a repülőgépek tervezése során szerzett tapasztalata.

Az 1950-es években Csillaghajójával, később a Carioca nevű Dragonnal vitorlázott. Versenyzői pályafutásának csúcspontja volt, amikor egyike lehetett azoknak, akik a Nemere II. 1955-ben elért, az 57 évig megdöntetlen Kékszalag rekorderedményét elérő hajó legénységét alkották.

1954–1956 között a Budapesti Vasas Sportklub Vitorlás Szakosztály elnökeként tevékenykedett. A háborút követően, 1956-ban ő volt a magyar vitorlázás első, titkos szavazással megválasztott elnöke, amely tisztséget két évig töltötte be. 1957-ben a helyi sportvezetők mellett, Hamvas Imrével együtt tevékenyen részt vett a Fertő tavi Vitorlás Szövetség megalakulásában. Az MVSz Lettner Ferenc elnöksége alatt komoly segítséget nyújtott a korszerű versenyhajók építéséhez nélkülözhetetlen, az akkori időkben nehezen elérhető anyagok beszerzésében.

2007-ben teljesült régi vágya: 52 évvel a Kékszalag-rekord után, a fia, Lettner Adorján által kormányzott Settebello nevű Dehler 34-es fedélzetén – a Balatonfüredi Yacht Club színeiben – újra végigvitorlázta a Kékszalagot.

 Majoross László †

(1908 –1990)

A háború után, hadifogolytáborból menekültként érkezett Budapestre, a Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karán diplomázott, 1956-ot követően bebörtönözték, szabadulása után internálták. Kizárták a jogi kamarából, így mindenféle segédmunkát végzett, volt sportpálya építő, raktáros, takarító…

1948-ban szeretett bele a vitorlázásba. Dunai evezős életét feladva Balatonkenesén kezdett a szép és hosszú vitorláséletbe. Barátja, Rajkai Ödön tanácsára megvette az első hajóját, a Kuszi nevű tizenötös jollét. Ezzel a hajóval versenyzett 15 éven át. Először Alsóörsön, majd amikor az Aszfaltútépítő Vállalat megkezdte ténykedését Balatonföldváron, ott folytatta. Szép eredményeket ért el ezzel a hajóval, több első és második helyezés mellett, egy nem hivatalos magyar bajnokság első helyét is megszerezte.

1964-ben aztán Alsóörsön, mint a TVSK alapító tagja, elsőként saját maga építette kis faházát. Ettől kezdve minden szeretetét, munkáját és örömét a telep szervezésének, rendben tartásának és fejlesztésének szentelte.

Később eladta az első Kuszit, és szakértők segítségével megépítette a Kuszi-Too nevű hosszabbított Belugát, mellyel az összevont tőkesúlyos túrahajók kategóriájában sok versenyt, 1979-ben Népköztársaság Kupát nyert.

1981-ben Alsóörsön 13 társával együtt épült a Kuszi III. Rebell, mellyel a népszerű Laci bácsi 1982 és 83-ban Népköztársaság Kupát, 1984-ben és 85-ben Magyar Bajnokságot nyert. Volt a Rebell Flotta kapitánya, és élete végéig az alsóörsi TVSK-telep vezetőségi tagja 26 éven át. Húsz évig versenybíróként is tevékenykedett.

1988-ban, 80. születésnapját a Magyar Bajnokság 2. helyével ünnepelte, 83 évesen még versenyzett. A sok megpróbáltatást követően igazi megnyugvást jelentett számára ez a sport, amit a legjobban jellemez, hogy ha megkérdezték azt felelte: „Ha valaha újra kezdhetném, úgy a nyugdíjas évektől kezdeném újra az életem.”

 Majoross Péter

(1943. augusztus 29., Budapest –)

1949 nyarától Balatonkenesén, a Koppány soron bérelt nyaralóban a Rajkai, Szentpéteri, Makkos és a Majoross család gyermekei ismerkedtek a hajós élettel. A Fajankó nevű O-jolle hosszú kikötőkötelét a méteres vízben állva fogta valamelyik apa, és gyerekek körbe-körbe vitorlázták őket. Ekkor vásárolta Péter édesapja, dr. Majoross László a Kuszi nevű 15-ös túrajollét, mely elkísérte a családot Alsóörsre, majd Balatonföldvárra. 1956 nyarán, 13 évesen Kalózzal, a Mélyépítőkben kezdett versenyezni. 1957-ben a Kalóz ifi-bajnokságon harmadik lett, ezért jutalmul M-jolléba, majd Finnbe ülhetett.

1964-ben az IBUSZ vitorlásoktatója lett, de profizmus vádja miatt egy év múlva abba kellett hagynia, így a következő két nyáron Tihany, majd a balatonfüredi Marina Szálló strandján vízisíoktatóként dolgozott. Repülő Hollandival versenyzett, a Kuszi Too-val, majd Rebellel nagyhajózott.

A Külker SC alapító tagja volt. A klub színeiben Bartha Ferenccel, Farkas Tamással, Toronyi Andrással és Rendek Zoltánnal 50-es bajnokságot nyert. Később szintén a Külkerben Bartha Ferivel és Farkas Tamással, majd Scharbert Gyulával, Izsák Tiborral solingozott.

 Majthényi Zsombor †

(1943. október 20. Győr – 1999. február 13. Budapest)

A Petőfi Gimnáziumban érettségizett, majd a Kandó Kálmán Főiskolán, erősáramú üzemmérnökként diplomázott. Az Adria olajvezeték tervezésénél mérnökként dolgozott.

1957-től az Újpesti Dózsában versenyszerűen síelt, a gyerekek szeretete ebben a sportágban is edzői munkára szólította. Dolgozott az OSC-ben, majd a Naturs egyesületben is. A síelő-vitorlázó nagy generáció tagja volt. Kékestető ugyanúgy hozzátartozott az életéhez, mint a Balaton.

Vitorlás pályafutását 18 éves korában a siófoki Vízügyben kezdte. Később a Balatonfüredi Vörös Meteor színeiben Kalózban versenyzett. 1976-tól a család Karióka nevű Dragonjával indult versenyeken.

1975-ben a Vízügyben kezdődött edzői pályafutása, amit 1978-ban a földvári Mélyépítőkben folytatott. Három évvel később a szomszédos Spartacusban vállat edzői munkát, több mint 15 éven keresztül dolgozott itt. Élete utolsó öt évében a BKV Előre fiatal vitorlázóival foglalkozott, kezei közül sikeres vitorlázók kerültek ki. Fiai, Zsombor és Szabolcs válogatott versenyzők lettek. Zsombor Finn junior Európa-bajnokságon volt hatodik, Szabolcs pedig a Repülő Hollandi osztály sokszoros világ- és Európa-bajnoka.

1984-ben megvásárolta az Örvényes nevű dragont a Spartacustól, amely mai napig családja tulajdona.

Olyan ember volt, akire mindig lehetett számítani. Az a szülő, aki rábízta gyermekét, tudta, hogy biztosabb kezekbe nem kerülhetett volna csemetéje. Megnyugtató, kedves alakja évekig hozzátartozott a földvári kikötőhöz, és Füreden is hamar otthonra talált. Ez a barátságos nagy ember, aki szeretettel és megértéssel foglalkozott fiatal tanítványai gondjaival, képes volt szigorú és számonkérő is lenni, ha a nevelés érdeke ezt kívánta.

Az MVSz elnökségében az utánpótlás képviseletét látta el. A gyermekek oktatása, nevelése számára egyet jelentett az élettel, és ezért mindent el is követett.

Mindkét fia vitorlásedzőként dolgozik, Zsombor a Yacht Klub Agárdban, Szabolcs a Spartacus Vitorlás Egyletben.

Idősebb Majthényi Zsombor életének utolsó pillanataiban is edzést tartott vitorlázó fiataloknak.

 Marinovich Endre

(1940. július 10. Budapest –)

1958-ban a Budapesti Eötvös József Gimnáziumban érettségizett. 1963-ban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen kapta kézhez pénzügyi diplomáját, majd 1965–66-ban posztgraduális képzésben vett részt Svájcban a St. Gallen-i Közgazdasági Főiskolán. 1968-ban egyetemi doktorrá avatták, 1975-ben a közgazdaságtudományok kandidátusa címet is kiérdemelte. Felesége dr. Szennyesi Judit, Gergely fiuk 1984-ben született.

Pályafutását az Autóközlekedési Vállalat tehergépkocsi-vezetőjeként kezdte. További munkahelyei: Hungexpo (előadó), Országos Anyag- és Árhivatal (közgazdasági elemző), Külkereskedelmi Minisztérium (Sajtó és Tájékoztatási osztály munkatárs, vezető), Athén Kereskedelmi Kirendeltség (kereskedelmi titkár), Miniszterelnöki Hivatal (címzetes államtitkár), Külkereskedelmi Főiskola (tudományos munkatárs, főiskolai tanár, főigazgató, főigazgató-helyettes, külgazdasági szakigazgató). Jelenleg a Veritas Történetkutató Intézet főigazgató-helyettese.

Címei, kitüntetései: Kiváló Munkáért (1980), Kiváló (sport) Társadalmi Munkáért (1981), címzetes főiskolai tanár (1983), rendkívüli és meghatalmazott nagykövet (1993), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), Csömör Nagyközség díszpolgára (2005), Apáczai Csere János-díj (2010), Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Kar, professor emeritus (2013), Batthyány Lajos életműdíj (2017).

1960-ban a balatonfüredi Vörös Meteorban, Tartsay Vilmos Csillaghajó mancsaftjaként ismerkedett meg a vitorlás sporttal. 1961-ben Tartsayval együtt átkerül a Velencei-tóra, ahol különböző típusú hajókban (elsősorban Kalózban) vitorlázott.

1963–2010 között a Magyar Vitorlás Szövetség versenybírója, 1966-tól a Velencei-tavi Vitorlás (később Vízisport) Szövetség titkára, 1967–1987 között a főtitkára volt. Jelenleg az elnökség tagja. 1972–1975 között a Magyar Vitorlás Szövetség Ifjúsági Bizottságának vezetője, 1985–1996 között a Nemzetközi Vitorlás Szövetség (IYRU) versenybírója.

Csaknem fél évszázados versenybírói időszakában több száz vitorlásverseny zsűrijének tagja, illetve elnöke volt a hazai és nemzetközi bajnokságokon és versenyeken. Több éven keresztül volt a Nagyhajós Bajnokság, valamint a Kékszalag verseny verenybíróságának elnöke.

 Molnár Adorján †

(1931. július 15. Miskolc – 2012. április 3.)

Nagyon büszke volt anyai nagyapjára, aki az első jogi diplomával rendelkező törvényszéki bíró volt Miskolcon. Édesapja Németországban végzett mérnök volt, aki a háború előtt Miskolc-Bedegvölgyben egy Napfürdőt üzemeltett.

A miskolci református gimnázium elvégzése után, az ’50-es években a budapesti metróépítésnél dolgozott, majd fogalmazó volt a miskolci bíróságon. Szegeden végezte el a jogi egyetemet. Ez után az Agroker, majd az Agrober beruházási vállalat jogtanácsosa lett. Innen ment nyugdíjba. Nyugdíjas korában ügyvédként tevékenykedett.

A ’60-as években kezdett társadalmi munkákat végezni, megszervezte a Mályi-tavi vitorlás életet, 1962. január 12-én a BAZ megyei Bíróságok segítő támogatásával alapította a Justitia Vitorlás SE-t. A Balatonfüredi a Hajógyár Sporthajó Üzemében (Németh István üzemvezetőtől) két »árleszállított« finn dingit vásárolt. Ezzel a két hajóval indult Mályiban a versenyszerű vitorlázás, majd egyre többen kapcsolódtak be a Mályi-tavi vitorlázásba, klubok alakultak, hajókat vásároltak. Az elkövetkező évben már több mint húsz hajó versenyzett a Mályi-tavon.

E mellett a bánkúti síparadicsom létrehozásában és kialakításában is elévülhetetlen érdemei vannak. Megalapította a Bánkút Síklubot, felépíttette a síházat, sípályákat, utakat hozatott rendbe, sífelvonókat szereltek össze a Borsodi Bányák szakembereivel karöltve. A 90-es évek elején visszavonult a Justitia Vitorlás Egyesület és a Bánkút Síklub életéből.

Utolsó éveiben Mályi-tavi nyaralóját feladva, a Hejőkeresztúri vitorlázás megteremtésén fáradozott, de betegsége egyre inkább akadályozta ebben. Egyike volt az első vitorlázóknak a Hejőkeresztúr melletti, kristálytiszta vizű Debreceni-tavon. Élete végén családi és baráti körben élvezte a vitorlázás örömeit, és adta tovább a vitorlás tudását, tapasztalatát.

Halála után a Justitia VSE minden évben megrendezi a dr. Molnár Adorján emlékversenyt a Mályi-tavon.

 Nagy Levente †

(1923. január 21. Budapest – 2019. január 23. Budapest)

1950-ben a Műszaki Egyetemen gépészmérnökként szerzett diplomát. Több mint hatvan éven át dolgozott az Energiagazdálkodási Intézetben, hőerőműveket tervezett, valamint épített itthon és külföldön. Kilencven éves koráig bejárt dolgozni. Feladatának érezte apai nagybátyja, Moholy-Nagy László (festő- és fotóművész, a Bauhaus tanára és a chicagói Új Bauhaus iskola megalapítója) munkásságának kutatását és feltárását. A munkájának köszönhetően létrejött gyűjtemény a Szépművészeti Múzeumba került.

Nagy szerelme a Balaton és a vitorlázás volt. A család tulajdonában lévő Yinx nevű 22-es cirkálón tanult meg vitorlázni, és sokszor győzött különböző versenyeken. 1947-ben első, 1951-ben, 1952-ben és 1956-ban második helyen végzett a magyar bajnokságon.

1959-től versenybíró. 1967-től a Magyar Vitorlás Szövetség elnökségének tagja, 1972-től az MVSz Fellebbviteli Bizottság vezetője. Közel fél évszázadon keresztül vesz részt az MVSz munkájában.

A hetvenes évek elejétől az IYRU (később ISAF) különböző bizottságaiban – Versenybíró, Versenyszabályok, Osztálypolitikai és Szervezési stb. – tevékenykedik. Az IYRU Windsurf Bizottságának egyik alapítója.

1968-ban megszerezte az IYRU (Nemzetközi Vitorlás Szövetség) nemzetközi versenybíró minősítését. Számos világ- és Európa-bajnokság bírája, zsűritagja vagy zsűri elnöke. Hat olimpián – 1972 Kiel–München, 1976 Kingston–Montreal, 1980 Tallinn–Moszkva, 1984 Long Beach–Los Angeles, 1988 Pusan–Szöul, 1992 Barcelona – vesz részt a zsűri munkájában.

Az 1986 októbere és 1987 januárja között lebonyolított Louis Vuitton Kupa, majd a 27., Fremantle-ben rendezett America’s Cup – Dennis Conner (Stars & Stripes) vs. Ian Murray (Kookaburra III.) – zsűritagja.

1979-ben a Magyar Népköztársaság Sport Érdemérem Ezüst Fokozatát kapta.

2000-ben az ISAF Ezüst Kereszt kitüntetésben részesítette.

 Németh István †

(1918. március 8. Tihany – 1991. szeptember 22. Balatonfüred)

Fiatal korában hajóépítést tanult a hajógyárban, ahol asztalosként dolgozott, nyaranta pedig több hajón – például Wenckheim báró Bohóján vagy Tuss Miklós Talizmánján – matrózkodott.

Az 1950-es évek elején a füredi sporthajóüzem vezetésével bízták meg, a sporthajó-gyártás irányítója volt. Felkutatta és alkalmazta azokat a csónaképítő asztalosokat, akik a gyárban tanultak, de a háborút követően másutt helyezkedtek el. Tevékenysége nagymértékben hozzájárult nem csak a fa-, hanem a későbbiekben a műanyagvitorlás-gyártás fellendüléséhez. A műanyag vitorlák bevezetésének – és egy ideig készítésének – is úttörője volt.

A háború után a súlyos károkat szenvedett sportág feltámasztása azonnal megkezdődött. Németh István szervezésével a hajógyári munkások megalapították a Balatonfüredi Sport Clubot. A sok névváltozáson átment vitorlásklub (Balatoni Hajózási Sport Egyesületet, Balatonfüredi Hajózási és Munkás Sport Egyesületet, Balatonfüredi Vasutas és Hajós Sport Kör, Balatonfüredi Sport Club) sportfelelőse, majd 1950-től a klub elnöke volt.

1952-ben a Magyar Vitorlás Szövetség helyett Országos Társadalmi Vitorlás Szövetség alakult. Az elnöki feladatok ellátásával Németh Istvánt bízták meg.

1955-ben Londonban az IYRU közgyűlés magyar delegáltja.

1956-ig töltötte be Társadalmi Vitorlás Szövetség elnöki tisztét.

1958-tól klubjában edzői feladatokat látott el, elsősorban a válogatottakkal és az olimpiai kerettagokkal foglalkozott.

1971-től az MVSz elnökségének tagja.

Star osztályban – főleg Fekete Józseffel – eredményesen vitorlázott, válogatott kerettag is volt. Később dragonozott is.

Tizenöt alkalommal állhatott magyar bajnoki dobogón, két alkalommal a legfelső fokán.

A Nemere II, kormányosaként 1951-, 1953-, 1955-ben Kékszalagot nyert. Az 1955-ös versenyen felállított pályacsúcsát 57 évig nem sikerült megdönteni.

Munkássága elismeréseként Németh István Emlékversenyt rendez a Balatonfüredi Yacht Club.

 Németh Miklós

(1935. szeptember 14. –)

Tanult szakmája szerint okleveles hajómérnök. Műegyetemi évei alatt – kihasználva az egyetemen lévő szélcsatorna adta lehetőséget – társaival Kalóz vitorlákkal végzett Tudományos Diákköri munkaként kísérleteket. Ezek eredményeit a Gépipari Tudományos Egyesület Hajóipari Szakosztályának Járművek és Mezőgazdasági Gépek című lapjában publikálta.

1943-ban Aligán ült először nagybátyja Balatoni Dingijében. A háború után, csak 1957-ben – egyetemi hallgatóként – adódott ismét alkalma vitorlázni. A MAFC-ban kalózozott, eleinte legénységként, később kormányos volt. Kényszerből igazolt a Budapesti Építőkhöz, ahol továbbra is Kalózban, és alkalomszerűen legénységként – Csillaghajó, 22-es Cirkáló, Dragon hajóosztályokban – versenyzett.

1961-től az MVSz Technikai Bizottságának tevékenységébe kapcsolódott be. Először az összes Kalóz, majd a Finnek felmérésében vett részt, amit az osztály hivatalos felmérőjeként mind a mai napig végez. Ebben a szerepkörben segítette, illetve részt vett az osztály hazai építésének különböző kísérleteiben. Az elnökség megbízásából, a Finn osztály utánpótlását nevelni hivatott, az osztály előírásainak megfelelő – egy Finnre hasonlító –, hegyes orrú Molyt tervezett.

Az MVSz megbízásából rendszeres feladatává vált a Finn versenyzők külföldi kísérete, mert abban az időben minden hajó szinte teljes felmérésen esett át a nemzetközi versenyek előtt, amiben felmérői tapasztalata és nyelvtudása nagy segítséget jelentett. Utazásai során építette ki kapcsolatait a Nemzetközi Finn Osztályszövetséggel (International Finn Association – IFA) és a Nemzetközi Vitorlás Szövetséggel (International Yacht Racing Union – IYRU).

1968-ban a magyar finnesek osztálytitkárnak, később az osztály elnökévé választották, és 2003-ig látta el ezt a tisztséget. Ugyanebben az évben az MVSz elnökségébe választották, több olimpiai cikluson át, nyolc elnökkel dolgozott. Sok hazai rendezésű világ-és Európa-bajnokság előkészítésében és rendezésében vett részt. 1968-tól mint versenybíró is dolgozott, ebben az évben volt először nemzetközi versenybíróság tagja Franciaországban. Hosszú ideig a Versenybíró Bizottságot is vezette.

1971-ben beválasztották az IFA Technikai Bizottságának tagjává, amelynek a mai (2019) napig tagja. 1972-ben Anzióban az IFA-közgyűlés alelnöknek választotta, ezt pozíciót 1977. évig viselte. 1980-ban tevékenységének elismeréseként, a Nemzetközi Vitorlás Szövetség (akkor IYRU) felvette az első hivatalos Nemzetközi Versenybírók közé. Több földrészen, különféle nemzetközi versenyen bíráskodott. 1982-től IFA, majd az IYRU (később: ISAF, World Sailing) Finn felmérője. Közreműködött az IFA bizottságban az osztály bevezetésre kerülő szabályainak ki- és átdolgozásában. Több Finn világ- és Európa-bajnokságon felmérőként vett részt. Nevéhez fűződik az IFA első Standard Versenyutasításának kidolgozása.

1998–2000 között tagja volt az IYRU (ISAF, WS) Uszonyos Hajók Bizottságának, majd 2000-től 2004-ig a Verseny Szervező Albizottságnak. Részt vállalt az Európai Vitorlás Szövetség (EUROSAF) alapításában. Ebben a szervezetben számos alkalommal képviselte hazánk érdekeit.

A Versenybíró Bizottság vezetőjeként egy sor bíróképzést és továbbképzést vezetett, több éven keresztül fordította, majd lektorálta a négyévente kiadott Nemzetközi Versenyszabályokat. Részt vett számos nemzetközi versenybírói továbbképzésen. A Magyar Vitorlás Szövetségben jelenleg a Fellebbviteli Bizottságot vezeti.

2014-ben kora és halláskárosodása okán World Sailing tagságát nem hosszabbította meg.

 Pallás Éva †

(1953. szeptember 8. – 2013. november 10.)

Édesapja, Pallás Gyula a leghíresebb magyar hajóveret-készítő, többszörös magyar bajnok. Éva másként született, mint az emberek általában, és máshogy is élt. Sokkal érzékenyebb volt saját és sorstársai helyzetére, bár ezt nem adta tudtára a világnak. Szerény volt. Első hobbija a kutyák voltak, nagyapjával ezüstkoszorús mestertenyésztők lettek.

1983-ban megnyitotta a Balaton-part első vitorlásboltját, túra- és versenyvitorlázók igényeit igyekezett kielégíteni. Ennek megfelelően nagy választékot tartott mindenféle alkatrészből. Kalóz, Optimist, Cadet és más kishajós versenyzők a felszerelések széles választékát találhatták meg üzletében. A Pallás név – apa és fia – több évtizedes vitorlázó és szerelvénygyártó múltra tekint vissza, ami nem csak garanciát, de megfelelő hátteret is jelentett a munkájában.

„Mert egy sekli mindig kell!” szólt az üzlet jelmondata.

A Hajóipari Vállalkozók Egyletének alapító tagja, és majd’ 12 éven keresztül az elnöke volt. Az érdekvédelmi szervezet a hajóiparban dolgozó vállalkozásokat fogta össze. A minden évben megrendezésre kerülő Budapest Boat Show-n a közös fellépés eredményeként a kiállító tagok 20–40 százalékkal olcsóbban mutathatták be termékeiket, szolgáltatásaikat. Felismerve jelentőségét, a hajóépítő szakmai képzés erkölcsi és anyagi támogatását is felvállalta.

A Mozgáskorlátozottak Vitorlázó Sportegyesületének alapító tagja. Számos Európa- és világbajnokságon szerepeltek az egyesület vitorlázói, és a 2008-as a pekingi paralimpián magyar résztvevő – Pegan Zoltán – is volt.

A testi fogyatékossága nem jelentett akadályt számára a munkavégzésében, úgy alakította az életét, munkahelyét, hogy még a mozgásában akadályozva is teljes életet tudott élni. És ezt az erőt példaképpé állította másoknak is.

 Pallás Gyula †

(1930. október 7. Debrecen –1997. december 30. Budapest)

Szüleivel az 1930-as évek végén költöztek a Debrecenhez közeli Konyárról Balatonfűzfőre. Mivel már gyerekkorában is főleg a technikai dolgok érdekelték, ezért úgy döntött, hogy kitanulja a mechanikai műszerész szakmát. A bizonyítvány megszerzése után a fűzfői Nitrokémiánál helyezkedett el, ahol többek között a lőpor gyártásához szükséges precíziós szerszámokat készítette. Abban az időben Fűzfőn már volt vitorlásélet, így a fiatal balatoni gyerek – akit nagy izgatott a vitorlázás – bekerült az akkori Fűzfői Szikra, későbbi nevén Fűzfői Atlétikai Klub vitorlás szakosztályához (FAK). Itt kezdett el Kalózzal versenyezni és már akkor kiderült, hogy a vitorlázás mellett a hajók szerelvényeinek a finomításához, hangolásához is van érzéke. Szerencséje volt, hogy a Nitrokémiában megvoltak azok a lehetőségek, hogy ezeket a fejlesztéseket megoldja. A versenyeken idővel jöttek az egyre jobb helyezések, melynek eredményeként 1955-ben a Kalóz bajnokságban, mint kormányos Matern Lászlóval a második, majd 1957-ben Zuckelter Sándorral a harmadik helyet szerezte meg.

1957 végén a Nitrokémiából és ezzel együtt a vitorlás klubból is több munkatársával (köztük vitorlázókkal) együtt elbocsátották, mint politikailag nem megbízható elemeket.

 Ezután költözött fel Budapestre, ahol szintén a Fűzfőről ebben az időben elküldött két társával egy műszerész műhelyben kezdtek el dolgozni.

 A vitorlázást nem akarta abbahagyni, ezért 1958-ban a balatonföldvári Bp. Spartacus elődjéhez a Művész SK-hoz igazolt, ahol Kalózzal folytatta a vitorlázást. 1959-ben szintén mint kormányos Biacs Péterrel a harmadik, 1960-ban továbbra is Biacs Péterrel első és 1961-ben Olt Jánossal a második helyet szerezte meg a kalóz bajnokságban. Ezután Csillaghajóval folytatta a versenyzést.

1965-ben lett »maszek«, ekkor nyitotta meg a zuglói műhelyét, ahol az országban elsőként már komolyan foglalkozott hajóveretek készítésével. 1966-67-ben a Spartacusnak készült két Dragon vitorlás. Ennek a két hajónak a teljes felszerelése már a Pallás műhelyben készült. Ekkor ült át a Csillaghajóból az egyik Dragonba, mint kormányos.

 1967-ben Komlós Bélával és Renczes Ferenccel sikerült a bajnoki címet, 1968-ban a harmadik helyet, majd 1969-ben ismét a bajnoki címet szereznie. 1972-ben Renczes Ferenccel és Gereben Péterrel a második helyen végeztek a bajnokságban.

Ezek az eredmények csak a bajnokságban elért eredményei, de ezek mellett megszámlálhatatlan győzelmet és helyezést ért el a különböző hajóosztályokban.

Az 1980-as évek elején a versenyszerű vitorlázást abbahagyta, ezután már csak saját hajóval szabadidejében vitorlázott.

Életét a vitorlázás és a műhely töltötte ki, mindig próbált valami újat, valami jobbat kitalálni mind a hajóveretek, mind az egyéb munkái terén. 1965-től a 90-es évek közepéig nagyon kevés olyan vitorláshajó készült az országban, amin ne lett volna megtalálható valamilyen Pallás veret, akár egy csiga vagy sekli formájában. Nyugdíjas éveit is, szinte az 1997-ben bekövetkezett haláláig aktívan a műhelyében töltötte.

Két gyermeke született, Éva, aki 2013-ban bekövetkezett haláláig Balatonfüzfőn üzemeltetett vízisport boltot, valamint Gyula, aki a mai napig viszi tovább a régi helyen a Pallás műhelyt.

 dr. Pálos István †

(1913. augusztus 20. Kolozsvár – 2002. február 11. Budapest).

1931-ben, Budapesten kereskedelmi érettségi vizsgát, 1937-ben államszámviteli vizsgát tett, 1944-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Közgazdaságtudományi tanszékén doktori oklevelet szerzett, 1947-ben hites könyvvizsgálói vizsgát tett.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Kar Statisztikai Tanszékén (1965–1968), a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen és a Külkereskedelmi Főiskolán a külkereskedelmi a statisztika előadójaként dolgozott.

Jelentős tevékenységet fejtett ki a Központi Statisztikai Hivatal területi kialakítása terén. 1957 után a nevéhez fűződött a kül- és belkereskedelmi statisztikai kutatások újjászervezése, majd a lakosság fogyasztására és az idegenforgalomra vonatkozó magyarországi statisztika kidolgozása. Vezetésével és közreműködésével elsőként készültek statisztikai feldolgozások Magyarországon. A közlekedési és a külkereskedelmi statisztikai kutatások elindítója, és az első szakkönyvek szerzője és szerkesztője.

Címzetes egyetemi docens, a közgazdaság-tudományok kandidátusa, a Magyar Tudományos Akadémia Statisztikai Bizottságának tagja, a Magyar Közgazdasági Társaság Közlekedési Szakosztályának alapító vezetőségi tagja, a Munka Érdemrend arany fokozatának tulajdonosa volt.

1964 és 1966 között a Természetbarát Szövetség V. ker. Tanács Sportkör Természetjáró Szakosztály Vitorlás Szakcsoport intézőbizottságának elnöke, később, 1966-tól, egészen 1985-ig a Túravitorlás Sportklub első elnöke volt. A Túravitorlás Sportklub közgyűlése örökös tiszteletbeli elnökének választotta.

Személyiségjegyeiből adódóan – nyugodt, kiegyensúlyozott ember lévén – igazi túravitorlázó volt. Sokat hajózott, néha egyedül, gyakrabban feleségével Csényi Györgyivel. Éveken keresztül vezette a TVSK túranaplója szerint a legtöbb megtett kilométert teljesítők listáját. A versenyzés ugyan távol állt tőle, de a TVSK Kupán rendszeresen elindult. Első hajója az Ibrinkó, egy gyönyörű teakfa Beluga, kicsi, de lakályos túrahajó volt, amellyel nagyon sokat járták a Balatont. Később az Alsóörsön épült Rebellek egyikére cserélte a Belugát. Az új hajót Ibrinkó II-re keresztelte, és ezzel is sokat és rendszeresen vitorlázott.

Pálosnak sokat köszönhet a TVSK tagsága. Alapvetően azt, hogy létezik a klub. Nem ismert lehetetlent, kiváló vezető volt, kitartó, alapos és lelkiismeretes.

 Papp János †

(1909. február 24. Szeged – 2012. június 8. Szeged)

Édesapám MÁV főfelügyelő, édesanyám háztartásbeli volt. Négy elemi iskolát az Osztrovszkij utcai evangélikus iskolában, négy gimnáziumot a piarista rend gimnáziumában, majd a szegedi felsőkereskedelmi iskolában végeztem, és 1928-ban ott érettségiztem. Érettségi után, mint önkéntes karpaszományos gyalogos, az akkori 9. gyalogezred tiszti iskoláját végeztem és 1930 év júliusában hadapród őrmester rangban szereltem le.

A gazdasági válság folytán kitört munkanélküliség miatt végzettségemnek megfelelő állást nem tudtam szerezni, így nagybátyám felesége ajánlása alapján a Szegedi Ítélőtáblánál dolgoztam három hónapig, mint írógépelő abban a reményben, hogy az Ítélőtábla működési terültén állást kapok.

  1. június 15-én felvettek a Makói Járásbíróságához ideiglenes díjnoknak. Egy évig a peres ügyeknél, utána a Járásbíróság Telekkönyvi Hatóságánál mint telekkönyvi irattáros dolgoztam.

1933 májusában a segédhivatali tisztviselői, majd szeptemberben a telekkönyvi vizsgát letettem. 1934 decemberében áthelyeztek a Szegedi Törvényszék Peres Irodájába.

1935-ben a Szegedi Járásbíróságra helyeztek, ahol 1943 december végéig dolgoztam.

1944 január 1-én a Szegedi Ármentesítő Társulathoz mentem át, mint pénztáros és könyvelő 1944. október 7-ig. A város kiürítésekor, mint tartalékos hadnagy bevonultam Kaposfőre.

  1. október 15-én Sárbogárdra helyeztek, onnan katonai alakulattal, mint századparancsnok Sárszentmiklós községbe bevonultam.

Házasságot kötöttem feleségemmel, akivel jelenleg 56 éves házasok vagyunk.

  1. november végén alakulatommal együtt Galántára, majd 1945. február 7-én Dániába, Hjöring városába, onnan pedig hadifogolyként Németországba kerültem, 1946 május 30-én értem haza Szegedre.

1946 júniusában visszakerültem előző munkahelyemre, ahol az állomosítást követően, mint segédtechnikus dolgoztam.

1952-ben az Országos Magyar Repülő Egyesület szegedi körzetvezetője voltam, Csongrád- Békés és Bács-Kiskun megyei területtel. 1958 nyarán állásomból elbocsátottak, mint nyugatost, és mivel apám 1955-ben halt meg és a feleségem még nem volt állásban, kénytelen voltam fizikai munkát vállalni. A Szegedi Vas- és Fémipari Szövetkezettől mentem nyugdíjba 1970. január 1-ével, de 41 évi munka után még 13 évet dolgoztam.

Mint modellező alkotó 32 évet dolgoztam szakkörvezetőként a volt Úttörőházban. A modellezést, mint hobbit, ma is folytatom…                                                                             

(Önéletrajz – 2000)

 A Százszorszép Gyerekház modellező szakkörében több száz gyerek ismerkedett meg a hajó- és repülőmodellezéssel, vezetése alatt generációk nőttek fel. Az általa eredeti tervrajzok alapján épített egyedi modellek között a működő gőzhajótól a tengeralattjárón, lapátkerekes személyszállító és hadihajókon, kereszt-vitorlázatú vitorlásokon át a rádió-távirányítású repülőig minden megtalálható, amely modellekkel többszörös országos bajnoki címet ért el. 99 évesen a Mississippi gőzöst építette.

Meghatározó szerepe volt a tiszai vitorlás élet újjáélesztésében is. Levéltári kutatásokból és az ő elmondásaiból tudjuk, hogy a háború előtt élénk vitorlás élet működött Szegeden. A Tiszán rendszeres regattákkal, szezonnyitó felvonulással, ami a háborút követően megszűnt, mivel a teljes flotta – több mint 20 vitorlás – megsemmisült. Több évtizedes szünet után egy szintén egyedi tervezésű, a folyóvízi igényekhez jól illeszkedő, karcsú, kielsvertes vitorlást épített, és egyetlenként szelte a habokat vitorlással. Ő mutatta a helyes utat a Tiszáról kitiltott szegedi szörfözőknek, hogy előre meneküljenek: Vitorlázzanak!

  1. születésnapját még irigylésre méltó szellemi frissességben ünnepelte, és kényszerűségből a Balatonra járt vitorlázni, mivel a saját hajójáról a család – többszöri nem tervezett csobbanás után – letiltotta.

A tiszai vízi sportélet élő kalendáriumaként mindvégig aktív volt. 

(Kipper György – 2013)

 Rajkai Ödön †

(1904. augusztus 7. Csíkvárdotfalva – 1974. március 7. Budapest)

Édesapja id. Riszner Ödön Gyulafehérvári Főgimnázium igazgatója, édesanyja Kozma Ida zongoratanár volt. Huszonévesen jött Magyarországra, itt szerzett diplomát, közgazdászként végzett. A Fővárosi Tanácsnál dolgozott mint számvevőszéki főtiszt, 1951-ben a racionalizálás idején munkanélküli lett. Később az Aszfaltútépítő, majd a Betonútépítő Vállalatnál tervüzemgazdászként nyugdíjazásáig dolgozott.

1930-ban első, rövid házasságából egy lánya, 1944-ben kötött második házasságából – felesége Medveczky Sára, teniszversenyző, tornatanár – született két lánya: Sára és Zsuzsa. 1945. márciusában a nevét Rajkaira magyarosította.

A vitorlázásba a háború előtt szeretett bele, akkoriban jachtokon versenyezett a BSE színeiben. A háború után pár évvel egy O-jollét (Fajankó) vásárolt, amellyel rendszeresen versenyzett, a lányai azon tanultak vitorlázni. 1953-ban vezetésével alakult meg a Mélyépítő Vitorlás Sport Egyesület, több vállalat – Aszfaltútépítő, Betonútépítő, Hídépítő, Kavicskotró – anyagi támogatásával. A földvári mólón kapott területen a vállalatok sport iránt érdeklődő dolgozói, azok gyerekei kezdték a telep kialakítását, rendezését, lettek a klub első tagjai, versenyzői. Az évek során a hajópark gyarapodott, a versenyzői létszám rohamosan nőtt. Nyaranta több ifjúsági- és sporttábort, edzőtábort tartottak.

A ’60-as ’70-es éveket a sikeres versenysport, az ifjúságnevelés előtérbe kerülése jellemzi.

1973 nyarán betegsége miatt – vitorlázó múltját feladva – visszavonult.

 Reichstetter József †

(1923. május 16. Veszprém – 2010. március 21. Keszthely)

Elemibe Balatonkenesén, középiskolába Keszthelyen járt, a Keszthelyi Agrártudományi Főiskolán szerzett diplomát. A festészet, a sport- és a vitorláshajó-építés érdekelte. Ábrázolási ismereteit önállóan szerezte meg. 1965-től tagja volt a Veszprémi Képzőművészeti Egyesületnek, 1987-től a Zalai Képző- és Iparművészek Egyesületének, amely szervezet keretében Zala megyében állandó kiállítóként szerepelt. 1989-ben alkotói ösztöndíjban részesült, tanulmányúton járt Belgiumban, Ausztriában, Németországban, Angliában. Külföldön járva érzékenyen reagált az impresszionizmus és az expresszionizmus művészetére. A természet szerelmese volt, impresszionista színhatással festette a Balaton tájait, vitorlásait, hangulatos – a vízparti tájakat, balatoni tanyákat, csónakokat ábrázoló – tollrajzokat is készített. Művei eladásából segítette a Down-kóros gyermekeket. Festményeket ajándékozott a Városi Szociális Otthonnak.

 Az ATEK vízisporttelepén hajóépítőként és gondnokként tevékenykedett, 1935-től tagja, húsz évig vitorlásedzője is volt a Keszthelyi Yacht Clubnak. Saját építésű, Bukfenc nevű hajójával több, kiemelkedő eredményt is elért, kétszer (1948., 1951.) nyert országos bajnokságot, két alkalommal (1949., 1952.) pedig második helyen végzett. Hajómodell-építő tevékenységet is folytatott. 2002-ben Keszthely Város Sportjáért kitüntetésben részesült.

 Reinhardt György †

(1930 – 1986)

 

Volt egyszer egy tó, amelyen alig akadt szabad vízfelület, mert mindenfelé nádszigetek zöldelltek. Vitorláztak lelkes sportemberek itt is, de itt nem lehetett úgy edzeni, komolyan felkészülni, mint a nagy tavon. Nem is volt esélyük a balatoni versenyeken az elsők közé kerülni. Aztán 1964-ben jött egy ember, akinek élete első harminchárom évében se a sporthoz, se a vitorlázáshoz nem volt köze, szinte semmit sem tudott a vitorlázásról, de elszántan dolgozott azért, hogy felvirágoztassa a kis tó versenyéletét. És húsz év múlva a magyar bajnokságokon már a velencei-tavi vitorlázók domináltak több olimpiai osztályban is.

1963 végén Tartsay Vilmos családi okokból megvált az edzői tisztségtől, a vezetésnek új edzőt kellett keresnie. Ekkor Springer Ferenc – Dolesch Iván javaslatára – hívta Reinhardt Györgyöt, hogy jöjjön a Velencei-tóra. Reinhardt mint EVIG-dolgozó, a vállalat vitorlás szakosztályában került kapcsolatba a vitorlázással. Autodidakta edző volt, fegyelmezett és célratörő.

  1. március 1-jétől mellékfoglalkozású edzőként alkalmazták Reinhardt Györgyöt. Megjelenése után nagy tempóban indult meg velencei-tavi vitorláskikötők, a hajótárolók, valamint a klubházak építése. Ezekben a munkálatokban éveken át a sportolók is aktívan részt vettek.

Ő honosította meg az azóta mindenütt átvett nyári kiválasztó táborokat, amelyekbe évente negyven–ötven 10–12 éves gyerek jelentkezett, akik közül a legjobbak a klubban versenyezhettek. A gyerekek oktatásához a Balatonról vásárolt Molyokat és Finneket, és az Eper-műhelyben készült Cadetokat mintául véve saját hajógyártásba kezdett. Flotta született, amely a tömeges utánpótlás-nevelés eszköze lett. A hajóparkot állandóan fejlesztette, az ő révén terjedt el hazánkban a 420-as hajóosztályt, és az első öt 470-esből három a Velencei-tavon versenyzett.

Sajátos edzői módszereivel sok jó és eredményes versenyzőt, válogatottat nevelt. Fő célja volt, hogy a balatonival azonos rangra emelje a velencei-tavi vitorlázást. Nehéz ember volt, az életét tette a munkájára, nem volt hát se elnéző, se megértő ha szerinte valaki éppen nem tett meg mindent az áhított célért, a Velencei-tó versenyéletének felvirágoztatásáért.

A vitorlástelepen szigorú napirend szerint zajlottak a programok, különösen a vízi edzések. Szinte mindegy volt, hogy milyen az időjárás. Agárdon a „Reinhardt-féle Beaufort-skála” volt érvényben. Ha ijesztően erős szél tutult, azt „erős hármasnak” nevezte, míg a szinte teljes szélcsend a „gyenge hármas” elnevezést érdemelte ki. Így sosem volt ok a parton maradásra, az aktuális edzés elhalasztására.

Nagy szerepe volt a Velencei-tavi Vitorlás Sportiskola létrejöttében és fejlesztésében, melynek 1984-ig az igazgatója volt, és közreműködött a Velencei-tavi Vízi Sport Létesítmények működtetésében, melyekhez az anyagi alapokat dr. Springer Ferenc teremtette meg.

Az ő irányításával épült a mai Sportszálló, a tornaterem, az Alba Regia és a Köfém klubházak, az újabb, nagyobb kikötő, illetve az új VVSI klub- és csónakház.

1971-től a Velencei-tavi Vízisport Létesítményeket is ő igazgatta. Nőtt az általa irányított sporttelep szerepe a megyei sportéletben. Egyre több ellensége akadt, megalkudni azonban továbbra sem tudott. Sokan el akarták távolítani. Végül ultimátumot kapott, legyen csak a VVSI igazgatója, a Létesítmények vezetéséről mondjon le. Ő ezt határozottan visszautasította. Ellenfelei kapva-kaptak az alkalmon, és amikor azt mondta, hogy vagy mindkettő, vagy egyik sem, lemondatták. Soha többé nem látták, egyik pillanatról a másikra tűnt el arról az agárdi telepről, amelyet ő teremtett. A Velencei-tavi Vízi Sportiskola és a létesítmények tovább működtek, de lassú hanyatlásnak indultak.

 Sándor Ferenc

(1938. február 19. Alatyán –)

1952 és ’56 között Jászberényben, a Lehel Vezér Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, sikeres érettségi vizsgát követően a 1956-tól Budapesti Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Mérnök Karán 1961-ben szerezte a diplomáját.

1957-től a Budapesti Építők íjász-szakosztályának versenyzője volt, 1963-ban lett az egyesület vitorlásszakosztályának tagja. Amikor a repülő hollandis Szekeres János 1963-ban meglátta, így szólt: „Ez a szép szál Jegenye kellene nekem mancsaftolni”. Innen a beceneve.

A több mint nyolcvankilós fiatalember a következő hónapokban kemény kiképzésen ment keresztül, még a parton is órákig gyakorolta miként kell a trapézzal ki-be ugrálni, márciusban pedig napokon át, néha hóviharban rótták a tavon újra és újra a kitűzött pályát. Így 1964-ben a kiváló hajóépítő és vitorlázó Nagy Károly mancsaftjaként már a magyar Repülő Hollandi válogatott keret tagja lett.

1966-tól 1969-ig finnezett.

A kishajós éveket követően 1969-ben Bucsy Balázs meghívására került a Tramontanára. 1971-ben, ’72-ben és ’73-ban legénységként magyar bajnok volt, majd 1978-ban már kormányosként is győzött a bajnokságon.

1971-ben, 1977-ben és 1979-ben tagja volt a Kékszalag-győztes csapatnak. 1981 és ’85 között az MVSz felkérésére a Nemere II. kapitánya, 1982-ben ezzel a hajóval nyerte a Fehér Szalagot.

A Tramontánara kerülésétől kezdve folyamatosan gondját viseli a hajónak. Nagyon sokat tett azért, hogy a rendszerváltást követően a korábbi egyesületi források megszűnése ellenére a Tramontana megmaradjon, és ne tűzifaként végezze. A ’90-es években az anyai örökségét költötte a hajóra. 2004-ben elkerülhetetlenné vált a hajó teljes felújítása. Ő szervezte és irányította a munkálatokat, és tartotta a lelket a csapat tagjaiban, akik anyagilag is támogatták ezt a nem mindennapi vállalkozást.

Ő az elnöke a hajó megmentésére és fenntartására létrehozott Tramontana Alapítványnak, valamint a Tramontana Yacht Club Egyesületnek.

  1. januárjában a Tramontana ipari műemlék megóvásáért a Köztársasági Elnök Érdemérmét vehette át a Parlamentben.

 Sárdy László †

(1906. június 1. Veszprém – 1993. szeptember 18. Budapest)

A Veszprémi Piarista Gimnáziumban érettségizett. Iskolái befejezése után 23 éven keresztül különböző beosztásokban az igazságügyben dolgozott. 1934-ben megnősült, elvette Gerlóczy Máriát, akit mindenki Cherie-nek hívott. (Róla nevezte el később a hajóját.) 1935-ben fia született: ifj. Sárdy László.

A háború után ki akarták telepíteni a családot, mert felesége arisztokrata származású volt, ráadásul volt egy kis vasboltjuk, ami a család megélhetését biztosította. (Ezt államosították.) A bíróságon, ahol dolgozott, megsúgták neki, hogy rajta van a kitelepítendők listáján, és egy napja van, hogy elmeneküljön. Elkótyavetyélte a családi házát, és külön költözött a feleségétől, hogy ne lehessen őket könnyen megtalálni. Felesége gyermekével budapesti rokonokhoz, ő pedig Balatonfüredre ment. Elhelyezkedett a hajógyár anyagellátó osztályán, ahol 21 évig osztályvezető helyettesként dolgozott. Később nyugdíjasként a Hungarhotels anyagbeszerzője volt.

Gyerekkorától kezdve futballozott, 17 évesen tagja lett a Veszprém felnőtt csapatának és a megye válogatottjának. A labdarúgást felesége kérésére hagyta abba.

Egy iskolatársa a veszprémi Faipari Vállalatnál épített 20-as jolléján vitorlázott, és lett rabja egy életen át a vitorlázásnak. Barátja édesapja váratlanul elhunyt, ezért a barát vette át a család tulajdonát képező szálloda és vendéglő vezetését, és csak ritkán tudott vitorlázni. Rábízta a hajót, így lett kormányos. Két évvel később a barátjától egy zsugás társaság elnyerte a pénzét és a 20-as jollét.

Sárdy László anyagi helyzete javult, és lehetősége nyílt, hogy egy kajütös hajót vásároljon. 1937-ben a C/1 jelzésű 25-ös túrajollét féláron megkapta. Ezen a hajón vitorlázott 1944-ig. Túraversenyeken is indult, kevés sikerrel.

1938 nyarán a Balatoni Yacht Club kikötőjébe beállt egy újonnan épült luxus kivitelű 25-ös túrajolle, a Viharmadár. A tulajdonosa: dr. Rubinthy Dezső, aki az Évadnyitóra felkérte versenyzőtársnak. Sokáig együtt versenyeztek. Kiemelkedő eredményük – Kovács Bélával – egy Kékszalag abszolút negyedik hely, 1953-ban.

1956 végén eladta a saját hajóját és megvette a Viharmadárt, melyet felesége után Cherie-re keresztelt. A hajót Benacsek Jenő főmérnök tervei alapján a Balatonfüredi Hajógyár építette. A munkálatokat Erdős József művezető irányította, építésben Hargitai Lajos, Bruchner János és Gyimoti Lajos hajóépítők vettek részt.

Bekapcsolódott a Balatonfüredi Vasas munkájába. Egy év múlva titkári megbízatást kapott. Nagyon lelkes legénységgel állandóan versenyezett. Fia és Gosztonyi András voltak a legényei. Ők együtt jártak a veszprémi Piarista Gimnáziumba, és a szünidőben mindketten segédmunkásként dolgoztak a Hajógyárban. Túraversenyekre még Hergovits Gyula ment velünk. Ez volt a Chérie aranykora. Bajnokságot, versenyeket nyertek. Azonban elérkezett az az idő, amikor az olimpiai osztályba mentek át és a válogatott tagjai lettek. Új legénység után kellett néznie. A hajógyár két fiatal dolgozóját, Tóth Ferencet és Mészáros Istvánt vette magához. Jól választott, mert tíz évig minden versenyen vele voltak.

Vitorlás pályafutása során 18 magyar bajnoki érmet nyert, ebből nyolc volt arany.

1967-ben a Veszprém megyei Tanács megválasztotta a megyei Vitorlás Szövetség titkárának. Ezt a tisztséget 12 évig töltötte be. Közben jó eredménnyel végezte el az edzői tanfolyamot. Egy idő után a társadalmi munkája több időt vett igénybe, mint a munkahelye, így 1979-ben kénytelen volt a titkári megbízatásáról lemondani.

84 éves korában egészsége meggyengült, ezért Budapestre, az unokájához, Sárdi Beátához költözött. (Sárdy László a háborút követően pontos i-vel írta a nevét, ahogy a fia is. Később mindketten visszatértek az y-ra, de az unokájuk nem. – Sárdi Beáta közlése.)

 Scharbert Gyula idősebb †

(1913. március 13. Fiume – 1997. október 20. Budapest)

Édesapja, legidősebb Scharbert Gyula 1910-től a fiumei hajógyár igazgatója volt. A hajógyár 1919–20-ban áttelepült Budapestre, így a család is Magyarországra költözött. Édesanyja, Gostissa Emma olasz volt, és otthon döntően olaszul beszéltek. Az első iskolai éveit Fiuméban töltötte.

Az újpesti Fasori Gimnáziumban érettségizett, majd 1932-ben a Műegyetemen gépészmérnökként diplomázott. Pár év gyakornokoskodást követően az Ökonómia Mérnök Irodában dolgozott, ahol apja révén tulajdonrésze is volt. Az iroda döntően a svéd Ljungström rendszerű kazánok hőcserélőinek tervezésével és beépítésével foglalkozott. A céget 1948-ban felszámolták, de 1965-ig ezen a területen, a Mechanikai Mérőműszerek Gyárában dolgozott, ahol a MONO füstgázelemző berendezés fejlesztését végezte. Ebben az időben kapott Magyarország jóvátételt Németországtól, amely keretében megépült a Tiszai Vegyi Kombinát. Ennek terveit és főbb berendezéseit az olasz Montecattini cég szállította. A hihetetlen menynyiségű műszaki dokumentáció fordításához olaszul beszélő mérnököket kerestek, így került a Vegyterv Vállalathoz, ahol 1980-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. 1985-ben agyvérzést kapott, amelyből ugyan felépült, de élete hátralévő részében a mozgás nagy nehézséget jelentett számára.

Az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek elején minden szabad idejét lekötötte, hogy két évente maguk tervezték és építettek egy-egy új Sztárt. Pallás Gyulával telente vereteket gyártottak, kieleket öntöttek. 1957-ben és 58-ban győzött, 1961-ben, 63-ban harmadik volt Csillaghajóban, mancsaftja Matics Emil volt.

1970 körül hagyta abba a sztározást, és vásárolt egy túrahajót, amellyel sok túraversenyt nyert, állandó legénysége Stubits János és Pernesz Péter volt. Nyugdíjba vonulást követően még 3–4 évet intenzíven vitorlázott, de 1981-ben – egy vitorlázó társa rábeszélésére – vett egy szőlőterületet Ábrahámhegyen és a vitorlázást abbahagyta.

Fia, ifjabb Scharbert Gyula szintén eredményes vitorlázó.

 Schmalz József †

(1919. január 3. Budapest – 1985. december 2. Bécs)

A Budapesti Műszaki Egyetem textil tanszékének docense, a Könnűyipari Műszaki Főiskola tanszékvezetője, akadémiai doktor. Szabó Miklóssal közösen fejlesztették ki a magyar gyártású, dacron vitorlaanyagot.

A háború előtt a Balatoni Yacht Clubban kezdett vitorlázni, majd a Budapesti Vasas versenyzője volt, két magyar bajnokságot nyert. 1955-ben Kékszalag-győztes (Nemere II. ), a verseny időrekordját 57 évig tartó csapat tagja, 1957-ben pedig a Nemere II. kormányosaként győzött a Kékszalagon, majd 1959-ben vezetésével a második helyen végzett a Nemere II. legénysége.

Az ötvenes években dr. Szénásy Józseffel közösen szervezték a roppant sikeres vitorlás-gyermektúrákat, és a téli elméleti oktatásokat.

Az aktív versenyzéstől visszavonulva, sokat túrázott a Dörmögő nevű Belugáján.

A Természetbarát Szövetség V. ker. Tanács Sportkör Természetjáró Szakosztály Vitorlás Szakcsoport intézőbizottságának elnökhelyettese, később a Túravitorlás Sportklub alapító tagja, elnökhelyettese és haláláig az alsóörsi telep vezetője volt. Több ízben viselt tisztséget a Magyar Vitorlás Szövetségben,

Leánya és fia – Ildikó és József –, valamint unokái és dédunokái is vitorláznak. Elismert és megbecsült tagja volt a hazai vitorláséletnek.

 Simon Károly

(1932. december 24. Balatonarács –)

1943-ban vitorláztam először egy cserkészcsónakból átalakított, papírvitorlával felszerelt vitorlással. A papírvitorla egy négyes déli szélben elszakadt, és szerencsénkre Heinrich Tibor kimentett bennünket.

  1. Elvittek vitorlázni egy 14-es jolléval.

1947-ben először a Balatoni Hajózási SE tagjaként Kalózban indultam versenyen Balatonlellén.

1950-től tagja lettem a Balatonfüredi Vasasnak és 1960-ig Csillaghajóban Galambos Jenővel versenyeztem. 1961-től Tolnay Lacival versenyeztem az áttervezett magyar Sztárral. 1962-ben és 1964-ben megnyertük az Ostsee regattát.

1958-tól 1961-ig a Balatonfüredi Vasasnak szakosztályvezetője, és ugyanebben az időben a Magyar Vitorlás Szövetség elnökségének tagja voltam.

1963-tól – mint válogatott kerettag – Tolnai Lászlóval a tokiói olimpiára készültünk. Ugyan a válogató versenyeket megnyertük, mégsem utazhattunk.

Az MVSz elnökének kérésére szerveztem meg a Veszprém Megyei Vitorlás Szövetséget, amelynek 1970-ig az elnöke voltam.

1970-ben végeztem a Testnevelési Főiskola edző szakon, és edzőként dolgoztam a Balatonfüredi Vasasban.

1970-től Dragonban kezdtem versenyezni.

1974-től 1980-ig Görögországban dolgoztam és a Görög Yacht Club tagjaként Soling hajóosztályban versenyeztem, két bajnokságon első helyen végeztem.

1980-tól edzőként dolgoztam az MHD Vasasban 1985-ig. Ekkor ismét dragonozni kezdtem.

1990-ben felkértek, hogy vállaljam el a club vezetését.

1990-ben a sportingatlan kezelői jogát, majd 1996-ban a sportlétesítmény tulajdonjogát is visszavette a Balatonfüredi Sport Club a Hajógyártól!

1992-től 2000-ig ismét tagja voltam az MVSz elnökségének.

Örökös tagja vagyok a Balatonfüredi Yacht Clubnak.

Számos díjat és elismerést kaptam az MVSz-től, Balatonfüred városától és Veszprém megyétől.

1990–1994 között a város polgármestere voltam.

 Sipos Péter

(1956. április 17. Budapest –)

1963-ig Székesfehérváron, majd Budapesten lakott. Az általános iskola után, 1974-ben a Kossuth Lajos Öntő és Gépipari Szakközépiskolában jármű-gépgyártó szakon érettségizett. 1974 szeptemberétől a budaörsi Repülőgépes Növényvédő Állomáson dolgozott mint repülőgép-motorszerelő. 81-ben megnősült, két fia született: Bence (1981) és Máté (1984). 1982-ben edzői szakon végzett a Testnevelési Főiskolán.

1970-ben kezdett vitorlázni a Velencei-tavi Vízi Sportiskolában Agárdon. Kezdetben cadetozott, majd Molyban folytatta. Rövidesen jolly joker mancsafttá lépett elő, 420-asban majd 470-esben vitorlázott. Alb András mancsaftjaként az első 470-es magyar bajnokságon öt hajó indult, így nem hirdettek végeredményt, de hétből hét futamgyőzelemmel nyerték meg a versenyt. Aranyjelvényes ifjúsági sportoló és 1974-től 1976-ig Alb Andrással válogatott volt.

1983-ban szakedzői képesítést szerzett, és Horlay Béla mellett dolgozott. A következő évben Horlay átvette az agárdi Medoszt és a kétszemélyes osztályokkal dolgozott, Sipos Péter pedig az Alba Regiában az egyszemélyes hajók versenyzőivel foglalkozott. Ebben az évben beugróként – Haranghy Csabával, Fundákék mögött – második helyen végeztek a magyar bajnokságon.

Ő találta ki, hogy a Laser 4.7 mintájára Magyarországon is vezessék be a kisebb vitorlázatú Siklót, hogy az Optimistből legyen hová továbblépni. Ő kezdett el először árbócot és vitorlát készíteni a „kis” Siklóhoz.

1985-től főállású edző. Ebben az évben első két felnőtt magyar bajnoki címét szerezte agárdi vitorlázó: Ruják István és az Alb András – Somogyi Tamás páros.

1985–1986-ban Szilvássy Attila, Litkey Farkas és Majthényi Zsombor edzőjeként járta a világot. 1989-től a Finn válogatott keret munkáját irányította, maga is rendszeresen – ahogy fogalmazott: „a butulás ellen” – indult versenyeken.

1992-ben Szilvássy jutott ki az olimpiára, Sipos tartalék versenyzőként volt nevezve, és az egyszemélyes osztályedzői feladatokat látta el.

1996-ban alapította a Laurel Kupát, az 50+ évesek finn versenyét. 2006-tól veterán regatták résztvevője, ezzel párhuzamosan Pay’r Egon 22-es cirkálójával, a Hurricane-nal is versenyzett.

2004-ben Cannes-ben a Finn Masters világbajnokságon 194 versenyző között a hatodik helyen végzett.

Egy ideig a Magyar Vitorlás Szövetség elnökségi tagja volt, de leköszönt, mert nehézkesen mentek a dolgok, nem érezte, hogy érdemben bele tudna folyni az ügyekbe. Szerinte nem kell mindenkinek elnökségben vagy bizottságban ülnie, ha a saját helyén mindenki jól végezné a dolgát, akkor lehetne előrébb jutni.

2013 áprilisban – a korántsem befejezett – életművéért a MOB Fair Play díját vehette át. Az indoklásban felhozott eset (kimentett valakit a tóból, miután az jégszánnal beszakadt) neki talán nem is különleges. Segíteni kellett, hát aznap is megtette. A segítségnyújtás számára hétköznapi, rendszeres tevékenység. Ha valaki rákérdezne, jönne a kis vállrándítás vagy biccentés: „Ott voltam, nem?

2018-ban is aktív, irányítja a Finn osztályszövetség munkáját, szervezi az 1990 óta önálló Finn magyar bajnokságot.

 Sosztarich András †

(1923. január 31. Sopron – 2015. május 1. Sopron)

A rajz tanításáról országosan elismert soproni Széchenyi István Reálgimnáziumban, Janesitz Henrik, és a Munkácsy Mihály-díjas soproni Horváth József művésztanároktól kapott alkotói indíttatást. Elnyerte a Seemann Kálmán Alapítvány díját.

Ezután Győrben dolgozott és részt vett a Cziráki Lajos festőművész által vezetett képzőművész kör munkájában, majd a Budapesti Műszaki Egyetem Bardon Alfréd rajz tanszékén folytatott tanulmányokat.

Hosszabb szünet után, a ’90-es évek elejétől újra alkotott, tagja volt az Alpok Képzőművészeti Körnek és a Soproni Képzőművészeti Társaságnak. Munkáival számos tárlaton szerepelt itthon és külföldön is. Alkotásai természethű tájképek, csendéletek, de kedvelte a portrét, zsánerképet is, melyek grafikával, akvarellel, pasztellel, illetve olajjal készültek. Képein is tükröződik sokoldalúsága, összetett világa. Feszültség és nyugalom harmóniában van jelen a képein, ahogy az ellentétek megfértek egyéniségében is.

Sosztarich András több, mint ötven éven át volt a magyar modellező sport elhivatott személyisége. Jelentős szerepet játszott a soproni rádióirányítású vitorlás hajómodell sport megszületésében. Évtizedekig volt a Megyei és a Magyar Modellező Szövetség, valamint az Európai Hajómodellező Szövetség elnökségi tagja, a Városi Modellező Klub meghatározó egyénisége. Sportdiplomáciai munkásságának köszönhetően 1992-ben a Fertő-tavon került megrendezésre a VI. Naviga Világbajnokság.

Munkája elismeréseként 1995-ben Sopron Sportjáért kitüntetésben részesült, majd Győr-Moson-Sopron Megye Sportjáért Bauer Rudolf díjat kapott.

Ő írta a soproni sportrepülés történetét. Aktív tagja volt a Soproni Városszépítő Egyesületnek.

Évtizedeken keresztül dolgozott a fertői vitorlás sportért. 1971-ben készítette a Fertő tó Vitorlás és Üdülőtelep első tervét, majd 1978-ban ennek újabb változatát. A mai vízitelep e tervek szerint épült meg.

A sokak által tisztelt és szeretett Sosztarich András – Bandi bácsi – rendkívül sokoldalú ember volt, aki számos területen alkotott maradandót, de elsősorban festőművész és vitorlázó volt.

 Springer Ferenc dr. †

(1921– 2003)

A Ferencvárosi Torna Club híres alapítójának azonos nevű unokája. Lába térdben béna volt, ezért gyerekkorában amputálni akarták, de ezt édesapja nem engedte. Később a gyógyszerek fejlődésével az orvosok sokat javítottak az állapotán, de gyakran komoly fájdalmakat kellett elviselnie. Mégsem lett megkeseredett ember. Sőt, a legtöbb egészségeses embernél vidámabb és aktívabb volt egész életében. Mivel sportolni nem tudott, a sportszervezésben élte ki magát. Nem maradt a családi vonalon, a futball világában, mert megtalálta magának a vitorlázást, amit még a beteg lábával, ha korlátozottan is, de élvezhetett. Viszont a családi vonalon találta magának a Velencei-tavat, mert édesapjának volt a tónál egy háza.

A hatvanas évek elején három vitorlásklub létezett a tavon. A MÁV Előre, a Vízügy és a Székesfehérvári Építők, amelybe éppen beleolvadt a Vörös Meteor vitorlás szakosztálya. A hajópark néhány kivénhedt Kalózból, Balatoni-dingiből és Olimpia-jolléból állt. Kiépített vitorlás kikötő nem volt, csak egy partszakaszt jelöltek ki erre célra a közforgalmú hajókikötőtől nyugatra. Ebből – a szinte semmiből – alakult ki a velencei-tavi vitorlásélet, elsősorban az utánpótlás-nevelés, amely eredményességével máig példamutató.

Springer volt az, aki megmozdította az állóvizet a Velencei-tó ügyében. Képességei és összeköttetései révén megteremtette, és a következő évtizedekben is biztosította a fejlődéshez szükséges feltételeket. A felmenőihez hasonlóan zseniális és elszánt ember volt. Azt hihetnénk, hogy pártfunkcionáriusként érte el sikereit, hiszen a Kádár-korszakban hihetetlen mennyiségű állami pénzt szerzett a Velencei-tavi fejlesztésekre. Pedig nem volt se pártag, se funkcionárius. Soha nem érdekelte a politika, csak a Velencei-tó. Egyébként is a Springer-család hagyományainak, világnézetének, a család történetének, gyökereinek a megtagadása lett volna, ha beállt volna a pártfunkcionáriusok közé.

1961-ben az ő kezdeményezésére alakult meg a Velencei-tavi Vitorlás Szövetség néven, hiszen akkor az volt az egyetlen sportág a tavon. Az evezés és a kajak-kenu élet megteremtésével csak tíz évvel később vált – mai nevére, Velencei-tavi Vízisport Szövetségre átkeresztelve – a három vízi sportág irányító szervezetévé.

Elintézte, hogy a Velencei-tó a hatvanas-hetvenes években több pénzt kapott, mint a Balaton! Egyszerűen értett az emberek nyelvén, remekül tudott kapcsolatokat építeni. Mindenkivel jóban volt az Országos Tervhivatalnál. Saját pénzén vendégül látta az illetékes elvtársakat, elvitte őket hajózni, vitorlázni a tavon. Végül kikötöttek Sukorón a Szúnyog Csárdában... Az így szerzett barátai pedig kijárták neki az állami pénzeket, amelyeket remekül használt fel a tó érdekében.

Feri bácsi kedves, barátságos stílusa mellett kemény, határozott ember, kőkemény vezető volt. Irányítása alatt az egész velencei-tavi sportélet felvirágzott, nem csak a vitorlázás. Az ő idejében épült az evezőspálya is, amely az első európai szabványoknak megfelelő ilyen létesítmény volt Magyarországon. Gondja volt a környezetre, az egész tóra is. Figyelembe vette a tóparti települések érdekeit is. A helyi iskolákkal kötött együttműködésekkel igyekezett a vízi sportokra fogékonnyá tenni a tókörnyéki gyerekeket.

A főszereplő nála is mindig a vitorlázás maradt. Dr. Springer Ferenc munkájának köszönhetően a kis, korábban ismeretlen tóról a nyolcvanas–kilencvenes években számos magyar bajnok, olimpikon került ki. A magyar vitorlázás számos – ma is meghatározó – egyénisége köszönheti vízisport-karrierjét a Velencei-tavon megtanultaknak.

Évtizedeken át dolgozott mindenféle szervezetben, mint például a Velencei-tavi Vitorlás Szövetségben, a Velencei-tavi Vízisport Szövetségben, a Fejér Megyei Vitorlás Szövetségben, a Magyar Vitorlás Szövetségben.

Felterjesztették a Kossuth-díjra, de azt végül nem kapta meg, helyette 60. születésnapja alkalmából a Munka Érdemrend Arany fokozatával tüntették ki.

  1. szeptember 24-én szobrot állítottak a »tógazdának« az agárdi a kikötőben. Az alkotás közadakozásból valósult meg.

 Starnfeld Iván †

(1930. április 18. – Budapest – 2009. április 27. Budapest)

Édesapja báró Starnfeld Aladár gépészmérnök, édesanyja Hajdú Mária és öccse, Aladár 1944-ben Erdélyből érkezett Magyarországra. Iván 1949-ben a budapesti Református Gimnáziumban érettségizett, de tanulmányait származása miatt nem folytathatta. 1957 március 9-én esküdött örök hűséget Szántó Juditnak, akitől két gyermeke – Márta (1965) és Péter (1968) született. 1985-ben végzett a Testnevelési Főiskola sportszervező szakán.

Egész élete a vitorlázáshoz köti. Magyarországon 1947-ben ő építette az első Cadetot, majd több M-jollét. Éveken keresztül a Budapesti Vasasban, Siófokon vitorlázott, Kalózban versenyzett. Később a Vasas szakosztályvezetője lett. Az egyesület telephelyet cserélt az addig Almádiban működő MAHART-tal, és amikor – nem sokkal ezt követően – a Videoton fennhatósága alá került, elment a klubból. Ekkor már társadalmi munkában a Magyar Vitorlás Szövetségben dolgozott. Edzéseket vezetett és versenyeket rendezett. Egyre többet foglalkozott a sportág szervezésével. Sok szabadidővel rendelkezett, így munkája mellett, délutánonként bejárt a szövetségbe. Ranglistákat számolt, kiírásokat készített és mindenben segített. 1973-ban felkérték a Szervezési Bizottság vezetésére, amit örömmel vállalt. 1975-ben pedig főállású főtitkár lett. Akkor már egy éve nem volt elnöke a szövetségnek, ezért ő vitte az ügyeket. Jó kapcsolata volt a szövetségi kapitány Sigmond Andrással és dr. Tóth Lászlóval, aki 1978-tól 1986-ig az MVSz elnöki tisztét töltötte be. Sikeres időszak volt, számos világversenyt rendeztünk, a sportolók komoly sportsikerek értek el. 1997-ben nyugdíjba ment, de élete végéig dolgozott.

Elégedett volt a versenyző hajó számának növekedése, a magyar vitorlázók világ- és Európa-bajnoki szereplése, a Balatonon egyre nagyobb számban rendezett nemzetközi regatták láttán, de fájlalta az olimpiai osztályok eredménytelenségét és az utánpótlás helyzete keserítette el.

 

 

Stolle László †

Ifj. Stolle júni elejére ígérte...

 

Szabó Imre †

(1920 – 2000)

Vannak, akiknek csak a becenevét ismerik. Ez az igazi szeretet, elismerés jele. Őket nem valami világraszóló eredmény teszi egy csapásra ismertté, hanem lényük, jelenlétük, egész életük. Az, hogy milyen jó a társaságukban lenni. Mindig örömmel töltik el a környezetükben lévőket. És persze azért akad becsülendő teljesítmény is a tarsolyukban. Ilyen ember volt Szabó Imre is. Vagy ahogy mindenki ismerte: A Pempő. Fogalom, nagy A-val.

Siófokon született és ott is élt mindig. A kikötőben lévő szigeten – amelyik a Sió zsilipeivel kapcsolódik a partokhoz – volt édesapjának csónakdája. A papa nagyon korán és hirtelen meghalt, így a megélhetést biztosító csónakda működtetése édesanyjára, rá és a testvéreire maradt. Még tíz éves sem volt, amikor már vitte vitorlázni a kuncsaftokat. Ügyesen bánt a hajókkal, hiszen szinte a vitorlázásba született. Sok volt a munka, gyakran haza sem ment, lent aludt a parton. Olykor kalandokba keveredett, így akadt bőven története. Mesék, sztorik… Megunhatatlan volt őt hallgatni. Csónakda, úszóverseny az öbölben, futó- és motorversenyek, világháború, Hunyadi-páncélosok, menekülés, újrakezdés, hajóépítés, emberek, cimborák, hajók és versenyek. Hajók és versenyek és versenyek…

Infarktust kapott. – Nekem még akkor volt infarktusom, amikor az még nem volt divat. – mesélte. Az orvos gyökeres életmódváltást javasolt és Pempő megtette. Az utolsó vezetésével épült Dragont, a Korallt megtartotta, általa az is legenda lett. Szinte állandóan a vitorlástelepen lehetett megtalálni. Pempő… életművész volt. Élt, társalgott, vitorlázást oktatott és vizsgáztatott, jött-ment és főleg versenyzett.

„2000-ig a déli partot húzzuk!” – mondta minden Kékszalag előtt. Pontosan addig húzta…

23 alkalommal állhatott magyar bajnokságon dobogóra, nyolcszor a legmagasabb fokára. Utoljára hetvenévesen. Amikor egy újságíró kérdezte, hogyan sikerült ilyen idősen bajnokságot nyernie, azt válaszolta: – A rettenetes eszünkkel… Versenyeztek vele fiatalok, öregek, újoncok, híres színészek. Vele bárki szívesen vízre szállt. Lehet, hogy nyertek, előfordult, hogy nem, de remekül szórakoztak. Pempőre nem érdemes száraz tényekkel emlékezni. Imádott a középpontban lenni, neki mindegy volt a társaság, csak folyjon a szó, peregjenek az emlékek, legyen szinte kézzel fogható a viszontlátás öröme.

 

 dr, Szabó Tamás dr.

(1953. október 25, Halimba –)

1993-tól 1994-ig a Magyar Vitorlás Szövetség elnöke volt.

 

A halimbai és veszprémi általános iskola után a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban tanult, 1972-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányai megkezdéséig a Balatonalmádi Kőfejtő Vállalatnál dolgozott. 1973-tól a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója volt, vállalati gazdaságelemző szakon szerzett oklevelet. Az egyetem első éve után dolgozni kezdett, tanulmányait munka mellett folytatta. Egy esztendeig a Várpalotai Szénbányák Vállalat előadója, majd újabb egy évig képesítés nélküli nevelő volt a felsőörsi általános iskolában. 1977-től 1990-ig a veszprémi Komfort Kereskedelmi Vállalatnál dolgozott: ügyvitelszervező, középvezető, igazgatóhelyettes, végül ügyvezető igazgató volt. 1983-ban egyetemi doktorrá avatták. Több szakcikke és publicisztikája jelent meg.

1988-ban csatlakozott a Magyar Demokrata Fórumhoz. 1990. áprilisig elnökségi tag volt a veszprémi szervezetben. 1989-ben az MDF Országos Elnökségének a tagjává, 1990. decemberben az MDF alelnökévé választották. Az 1990. évi országgyűlési választásokon Veszprém megye 2. számú, Balatonfüred központú választókerületéből jutott be a parlamentbe. Az Országgyűlés költségvetési, adó- és pénzügyi állandó bizottságának a tagja, tisztéről politikai államtitkárává történt kinevezésekor lemondott. 1991 januárjától 1992 januárjáig pénzügyminisztériumi politikai államtitkár, majd 1992 januárjától 1994 júniusáig a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter volt. Az 1994. évi országgyűlési választásokon az MDF Veszprém megyei listavezetőjeként került be. 1996. április 15-ig az Országgyűlés gazdasági állandó bizottságának a tagja. 1996. március 4-én kilépett az MDF-ből, a Magyar Demokrata Néppárt alapító tagja, az új párt parlamenti frakciójában folytatja képviselői munkáját. 1996. április 16-tól a számvevőszéki állandó bizottságban dolgozik, részt vesz az Állami Számvevőszék elnökének jelölését szolgáló ideiglenes bizottság tevékenységében. 1998 áprilisáig országgyűlési képviselő, 2002-ig az MDNP politikusa volt. Ezt követően megtért Istenhez: „A zarándoklat lett az én Istentől sugallt küldetésem… erre kaptam parancsot a Mindenhatótól.”

 Szalóczy Péter

(1936. január 3. Budapest –)

Három testvérem mellé, jól szituált polgári orvos családba születtem. A háború előtt sohasem láttam a Balatont és úszni sem tudtam. 1944–45-ös menekülésünkből hazatérve apámat bebörtönözték, majd szabadulása után, 1947-ben politikai okokból száműzték a családot a fővárosból. Neves szemészorvos apám Keszthelyt választotta.

Középiskola után a budapesti Orvosi Egyetemen kaptam kézhez a diplomámat. Harmadéves koromban az egyetem Anatómiai Intézetében demonstrátori munkát végeztem. 1960-ban Salgótarjánba helyeztek – akkoriban így ment – általános orvosnak, mert a káderlapom szerint nem voltam alkalmas a magyar ifjúság oktatására. Miután öt évig az egyetemen tanítottam! A Sporthivatal annyit tudott tenni, hogy Veszprémbe, ugyanilyen státusba helyeztek, hogy edzeni lejárhassak a Balatonhoz. Később megpályáztam egy zalaegerszegi szülész segédorvosi állást, amelyet meg is kaptam. Miután sikerült Budapesten a MÁV kórház szülészetén elhelyezkednem, 55 évet töltöttem itt.

1947 nyarán kíváncsian és vágyódva nézegettem a vitorlásokat. A következő tavaszon összebarátkoztam a keszthelyi vitorlás klub öreg csónakmesterével, Gyuri bácsival, aki kegyesen megengedte a pecások által rábízott csónakok vízmerését és bójára vitelét. Mivel 5–6 kishajó is bóján állt, csónakkal fuvarozhattam a beszállni kívánókat. Később egy-egy kört vitorlázhattam is. 1949 nyarán, életemben először Kalóz mancsaftként vettem részt versenyen. 1951-ben, elsős gimnazista koromban Keszthely legnevesebb vitorlázójának, Reichstetter Józsefnek mancsaftja lehettem. 1952-ben a maga épített gyönyörű szalonkájában a felnőtt bajnokságon második helyezést értünk el, életemben először álltam dobogón. 1953-ban és ’54-ben már kormányosként jó barátommal, Horváth Andrással versenyeztem szeretett szalonkámmal, a Virgonccal.

1954 ősztől Budapesten jártam egyetemre. Átigazoltam a Budapesti Vasas Sportkör vitorlás szakosztályába, Kalózzal versenyezhetem. 1956-ban felajánlottak egy M-jollét, amellyel magyar bajnok lettem. 1958-ban átültem a nagy múltú Olimpia-jolle osztályba, a magyar bajnokságon második, majd a váltotthajós bajnokságon első lettem. 1959-ben a római olimpia közeledtével átültettek Finn dingibe. A bajnokságon harmadik helyezést értem el, ezzel tagja lettem a római olimpiai keretnek. A válogatók végén Schőmer András mögött a második voltam, de végül a neves csillaghajós Tolnai Lacit indították finn osztályban az olimpián.

1961 februárjában téves szívbelhártya-gyulladás diagnózisával hetekre ágyban fekvő betegnek nyilvánítottak, minden sporttól eltiltottak. Lemondtam válogatottságom. (A valódi betegségem soha sem tisztázódott.) Hogy a klubommal versenyzői státuszom megszűntével kapcsolatban maradhassak letettem vízibuszra is alkalmas hajóvezetői és gépkezelői vizsgát, és a rendőrségtől megkapott 19 tonnás, Vasas névre keresztelt motorosunk vezetője, kapitánya lettem. Mentés, vontatás, versenyekre teher- és személyzetszállítás, versenyrendezés, pályakitűzés és -felügyelet lett a feladatom nyolc éven át. 1972 és 1987 között 15 éven át rendezője, műsorkészítője és konferansziéja voltam valamennyi vitorlásbálnak.

1973-tól tagja voltam a Magyar Vitorlás Szövetség Versenyrendező Bizottságának, sok száz verseny, bajnokság, nemzetközi verseny rendezője, főrendezője voltam. 1976-tól 1990-ig a Vitorlázás folyóirat szerkesztőjeként is dolgoztam. Számos cikk szerzőjeként szerepeltem.

1979-től 2013-ig – 34(!) éven át – a vitorlázók az Országos Sporegészségügyi Intézet által kinevezett keretorvosa, a Balatonfüredi Olimpiai Edzőtábor kinevezett orvosa, negyven éven át több száz szövetségi verseny versenyorvosa voltam. Ez idő alatt vitorlás hajóm, az Olimpia a szövetség versenyek nagy részében rajt-, illetve célhajói szerepet is betöltött, velem, mint célbíróval. 1980-tól 88-ig két cikluson át – dr. Tóth László és dr. Balogh György elnöksége idején – a Magyar Vitorlás Szövetség Elnökségének tagjaként tevékenykedtem. 1980 és 1995 között több Európa- és világbajnokság főrendezője voltam.

2000-ben a Széllel bélelt évek című könyvem, 2011-ben novelláim, 2015-ben egy regényem jelent meg, jórészt a vízi élet történeteivel.

A Testnevelés és Sport Érdemes Dolgozója (1971), a Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója (1975), a Magyar Sport Érdemérem (1979), Esterházy Miksa-Díj (1994) kitüntetésekben részesültem.

Szentpéteri Ádám

(1944. december 25. Bécs –)

Vegyészmérnök. Tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen végezte.

1972 óta az SBGK Szabadalmi Ügyvivői Iroda tagja, tulajdonosa, jelenleg főtanácsadója. 1995 és 2017 között az Iroda vezetője.

1974 óta szabadalmi ügyvivő, 2003 óta Európai Szabadalmi Ügyvivő. Hosszú időn keresztül a Szabadalmi Ügyvivői Kamara elnöke, illetve elnökségi tagja volt. Munkásságáért 2003-ban a legnagyobb szakmai kitüntetéssel, a Jedlik Ányos-díjjal jutalmazták.

Vitorlás pályafutását már négy évesen kezdte, első tanítómesterei dr. Majoross László, Rajkai Ödön és édesapja, dr. Szentpéteri Ádám voltak. Kezdetben a Kuszi nevű 15-ös jollén, a Fajankó O-jollén vitorlázott. 1953-tól őalózozott, 1954-ben a Mélyépítők elődjében, az Aszfaltútépítő SC-ben versenyzett. Első ifjúsági bajnokságán, 1956-ban első legénysége Hajek Ferenc volt.

1958-ban Dolesch Iván szárnyai alatt, az akkori Építőkben, Művész SK-ban majd Spartacusban folytatta a kalózozást. Ez alatt két ifjúsági bajnokságot nyert, majd Repülő Hollandiba ült, egyben válogatott kerettag lett, ebben a hajóban több bajnoki dobogós eredményt ért el, és külföldi versenyeken vett részt.

1969-től a MAFC-ba igazolt, ahol az FD versenyzést folytatta, egészen 1979-ig. A versenyzés mellett elvégezte a Testnevelési Főiskola edzői szakát, és 1975 és 1985 között a MAFC-ban társadalmi edzőként is tevékenykedett.

1980-ban visszatért a Kalóz versenyzéshez, és a mai napig ebben az osztályban, valamint 8m OD osztályban aktívan versenyez. Az utóbbiban három Kékszalagon győzött és számos dobogós helyet ért el.

1980 és 1993 között hét bajnoki és további hat dobogós helyet ért el. Holló Lajostól 1982-ben vette át a Kalóz osztály nemzetközi képviseletét az Nemzetközi Kalóz Szövetségben, amelyet egészen 2013-ig folytatott. Sokat tett az osztály képviseletéért és fejlesztéséért, többek között a „kis tavak” versenyrendszerbe történő bevonásáért.

Több, mint 14 évig volt az MVSz elnökségének tagja.

Jelenleg a TVSK tagja, bázisa Ábrahámhegy.

 

Székely Szilvia †

(1956. május 21. Pécs – 2009. április 27. Budapest)

Keszthelyen született, Balatongyörökön élte gyerek- és ifjúkorát. Édesapja villanyszerelő, édesanyja varrónő volt. Pécsett végezte iskolai tanulmányait, általános iskola után a Leőwey Klára Gimnáziumban érettségizett, majd Pécsett, a Magyar írók könyvesboltjában kezdett el dolgozni. Kulturális rendezvényeket szervezett itthon és külföldön, illetve egy nagy könyvesboltot vezetett a Váci utcában, majd az Állami Könyvkiadó Vállalat központjában helyezkedett el. 1977-ben ment férjhez Gál Istvánhoz (FTC evezős sportolója) és Budapestre költözött, egy fiú és egy lány gyermekük (Dezső 1978, Dóri 1986) született. 1995-ben súlyos betegsége miatt abba kellett hagynia a munkát.

1970-ben kezdett el vitorlázni testvérével, Antallal az Orfűi Vízügyi Vitorlás Egyesületnél. Négy évig együtt kalózozott a testvérpár, majd tisztán női párosban folytatta Vincze Sárával 1978-ig. Ezután szakmai karrierje miatt a vitorlázásban hosszabb szünet következett számára, de visszatért a vitorlázáshoz, fia vitorlázóvá válásának irányítása mellett aktív szerepet vállalt szervezési és rendezési feladatokban. Agárdon, a Sirály Vízi Sport Clubban, Sipos Péter kérésére kapcsolódott be a Finn osztály életének szervezésébe, 1998–2005-ig a Finn Osztályszövetség főtitkára volt. Az önállóan – a többi osztálytól függetlenül – rendezett Finn Dingi Bajnokságokon ezekben az években a résztvevők létszáma a többszörösére nőtt, remek hangulatú, színvonalas versenyeket rendezett.

2001-ben agárdi székhelyét balatonfüredire váltotta. Ettől kezdve elsősorban az MVSz-telepen, az ott zajló versenyek körül tevékenykedett. Világversenyek (Zoom világbajnokság, Soling Eb stb.) és nagy nemzetközi versenyek szervezésében és lebonyolításában vett részt. Tevékenységének köszönhetően mindig szélesedett a magyar vitorlásélet versenyzői bázisa. Különleges versenyek szervezésével adott kedvet sokaknak a versenyzéshez. Ilyen volt például a Rendőrbajnokság lebonyolítása, ahol a szervezésen, rendezésen túl a hajók összegyűjtésén át a díjak beszerzéséig szokása szerint mindenben részt vett. Sokat tett azért is, hogy régi versenyzőket visszacsalogasson a vízhez. Nevéhez fűződik az agárdi Laurel Kupa megszervezése, amelyen az ötven évnél idősebb finnesek vehetnek részt. Ennek révén számos nagy versenyzőt, olyan egykori bajnokokat is visszahozott a versenyzés világába, akik évek, évtizedek óta nem álltak rajthoz. Hozzá kötődik a 2006-os Finn Masters Világbajnokság szervezése is. Füredre átkerülve szárnyai alá vette az utánpótlás korú versenyzőket is. Mecénás és szponzorszerző tevékenységével sok támogatást szerzett a tehetséges ifjú magyar versenyzők számára. 2007-ben ő írta az Adriatic Challenge számára a magyar tengeri nagyhajós bajnokság győztes pályázatát. Versenyigazgatói munkájának is köszönhetően az előző évinél csaknem kétszer több hajó nevezett. Az ő ötlete alapján kezdődött el és lankadatlan szervezői tevékenységének köszönhetően az utánpótlás bevonása a tengeri nagyhajós versenyzésbe. Megszervezte, hogy a legjobb magyar utánpótlás-nevelő egyesületek versenyzőiből kiválogatott csapatok egy-egy kormányos vezető segítségével a rendezőségtől kapott hajókon és csapatszponzorok égisze alatt megküzdjenek az utánpótlás tengeri bajnoka címért.

Éveken keresztül tartó súlyos betegségét nem lehetett megállítani. 2009-ben hunyt el, a budapesti Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Legyen szó bármilyen vitorlás versenyről, versenyzők érdekeiről, ha Székely Szilvi vette kézbe az ügyet, akkor biztos, hogy történt valami előrelépés, pezsgett az élet. Ahol megjelent, rövidesen értelmet nyert a vitorlás klub szó. Társaság lett és versenyek születtek vagy alakultak jobbá…

 Szénásy József dr. †

(1919. augusztus 5. Budapest – 2007. április 10. Budapest)

1943-ban orvosdoktorrá avatták, 1948 őszén szakvizsgázott gyermekgyógyászatból. Korát messze megelőzve, gyermek-neurológiával kezdett foglalkozni. Az Amerikai úti idegsebészet 1954-ben vette át mint neurológiában jártas gyerekgyógyászt. Szakemberek tucatjait nevelte. Egyik alapítója és első titkára volt a Gyermek-ideggyógyászati, Idegsebészeti és Pszichiátriai Szekciónak. Már 1976-ban kezdeményezte az Egészségügyi Minisztériumban, hogy gyermek-ideggyógyászatból is engedélyezzék szakvizsga letételét. Fáradozása 1984-re járt sikerrel. 1990. november 23-án a gyermek-neurológia szekció 182 fővel társasággá alakult. Kiemelkedő szakmai és emberi személyisége előtt tisztelegve, a Magyar Gyermek-neurológiai Társaság a róla elnevezett kitüntetést, a Szénásy József emlékérmet ítéli oda minden évben a gyermekneurológiában vagy annak szervezésében kiemelkedő eredményeket elérő neurológus, idegsebész és pszichiáter munkatársaknak.

Az Izsák és a Pongó Kiss gyerekekkel Balatonlellén kezdett vitorlázni. 1936 nyarán dingivel versenyzett. 1937-ben megszületett első győzelme a Kolossváry-vándordíj megnyerésével. 1940-ben kéthavi katonai behívó miatt kevesebbet vitorlázott, ennek ellenére megnyerte a dingi bajnokságot.

A velencei-tavi vitorlásélet létrejöttében tevékeny szerepet vállalt.

1946-ban úttörő munkába fogott. A vitorlázás újrakezdéséért hónapokra félreteszi jól indult klinikai orvosi karrierjét, és Lellén – mint a Balatoni Yacht Club kapitánya – vitorlás edzőtelepet szervezett. Gondolatban már az 1948-as olimpiai részvétel lehetősége foglalkoztatta. Vezetésével részletes munkatervet állítottak össze, válogatóversenyeket szerveztek, olimpiai keretet hirdettek. Megjelentették a BYC-híradót, a klub háziújságját.

1948-ban és 1950-ben Olimpia-jolle magyar bajnok volt.

1952 telén elméleti vitorlástanfolyamot rendezett a gyermekklinikán. Május 31-én vízre szállt a Láncos családdal közös 15-ös túrajolléval, a Bocogóval. Ez volt a háború után épült első kajütös hajó!

Dömök Istvánnal és Hamvas Imrével megjelentették a Gyakorlati vitorlázás című könyvet.

1954 telén ismét gyermektanfolyamot indított, ezúttal a saját lakásán folyt az oktatás. Nyáron – 13 gyermekkel, 4 nagyhajóval – indult az első gyermektúra. A gyerekek átlagéletkora tíz év.

1957-ben egy új finn jollét vásárolt. A bajnokságon úgy indult, hogy finnel még nem vitorlázott erős szélben. Ennek ellenére az ötödik helyen végzett.

Ebben az időben a Vitorla című szövetségi lap szerkesztője volt. Az MVSz versenybírói testület vezetője, 1959-ben és ettől kezdve éveken át az ifjúsági bajnokság főrendezője és versenybírósági elnöke volt. Beérett a több évi gyermektúra gyümölcse: az M jolle első és harmadik, a finn jolle harmadik és az Olympia-jolle első, második helyezettje gyermektúra résztvevői közül került ki.

1961-ben abbahagyta a rendszeres versenyzést.

Ő volt az egyik utolsó, igazán nagy öregje ennek a csodás Balatonnak és a magyar vitorlázásnak.

Egész vitorlás-pályafutása alatt jolle típusú hajókkal versenyzett a BYC színeiben. Tíz alkalommal állt magyar bajnoki dobogón, négyszer a legmagasabb fokán. Válogatott versenyzőként a külföldi versenyeken is sikeres volt.

A háború után a feloszlatott Balatoni Yacht Club utolsó kapitánya volt, 1945–1948 között a Balatoni Yacht Club, illetve 1946-tól a szövetségi kapitányi tisztséget is ellátta. Az ő vezetésével készültek fel a londoni olimpiára a magyar vitorlázók, de végül politikai okok miatt végül nem indulhattak. Nagy gondot fordított az ifjúság nevelésére. Több éven keresztül a téli elméleti tanfolyamok előadója, vitorlástúrák szervezője.

Sok vitorlástörténeti írása jelent meg, főleg a Hajó Magazin hasábjain.

 Szűcs János †

(1941. október 20. Székesfehérvár – 2016. február 5. Székesfehérvár)

Diplomáját a Miskolci Egyetem Gépészmérnöki, majd Gazdasági karán szerezte.

1972-ben, az akkor alakuló Köfém SC-ben kezdett vitorlázni. Szervező és kapcsolatteremtő képességnek köszönhetően rövid időn belül a vitorlás szakosztály vezetője lett. 1975-től a vitorlás szakosztály önálló lett, amit továbbra is vezetett. Jelentős érdemei vannak az agárdi klubház létesítésében, amely a szó jó értelmében vett klubéletet teremtette meg. A Köfém SC megszűnésekor jogutódként megszervezte a ma is működő Sirály Vízi Sport Clubot, melynek haláláig elnöke, működésének motorja volt. Átvették a Köfém sporteszközeit és a versenyzőket. Az edző Horlay Béla volt.

A maga csendes, visszahúzódó modorával megteremtette az egyesület anyagi biztonságát, fejlesztette, korszerűsítette a klubházat.

A szervező munka mellett haláláig vitorlázott szeretett Kalózában, megőrizve az osztályában jól ismert 490-es vitorlaszámot. A »Velencei-tó leggyorsabb Kalóza« címet jelképező Piros Szalagot tizenkét alkalommal nyerte el. Először 1976-ban, utoljára 2013-ban.

A vitorlás közösségben eltöltött aktív 43 éve, a köz számára hasznos pályafutása során sokat tett azért, hogy klubjában versenyezni lehessen, és a vitorlás telepen az idejét mindenki megfelelő körülmények között, jó hangulatban tölthesse.

 dr. Tarits Zoltán

 december 14-én a Magyar Testnevelési és Sportszövetség kongresszusán a Tanács tagjává, egyben az MVSz elnökévé, 1964. január 16-án a Magyar Olimpiai Bizottság tagjává választották.

  1. november 7-én munkájának elismeréseként megkapta a Magyar Népköztársaság Sportérdemérem ezüst fokozatát.

1972-ben a müncheni (kieli) olimpián a magyar vitorláscsapat vezetője volt.  1974-ben lemondott, de ismét őt nevezték ki az MVSz elnökévé.

Az Országos Testnevelési és Sporthivatal főosztályvezetője, a Magyar Vitorlás Szövetség leghosszabb ideig, 13 évig regnáló elnöke volt.

A Nióbével és a Pannóniával versenyzett. Három magyar bajnoki címe mellé három ezüstöt is kiérdemelt.

 Telegdy István †

(1927. december 4. Budapest – 2013. november 11. Los Angeles)

Állatorvosi Főiskolára járt, de nemesi származása – egyik őse, Telegdy Csanád az esztergomi Érsekség alapítója volt 1320-ban – miatt kitiltották az összes magyarországi egyetemről. Autószerelőnek állt. A háborút két testvérével és szüleivel Pesten a házuk pincéjében élték túl. 1949-ben behívták katonának, hathetes kiképzés után jelentkezett a Honvéd Vitorlás Klubba, Haán Istvánnal kezdett versenyezni. Leszerelése után a Pestvidéki Gépgyárban dolgozott. 1956. október 27-én kenyeret szállított a Tűzoltó utcai gyerekklinikára. Otthon apja várta, hogy lemennek a pincébe, de már lőtték a házat, mindkettőjüket eltalálták. Apja másnap meghalt, ő hat hónapig volt kórházban.

1942-ben már rendszeresen vitorlázott a nagybátyja, Mihálkovics János hajóin: 22-es Bienenjollén, Balatoni Dingin vagy a 30-as Vészmadáron. Komolyan kizárólag Csillaghajóval versenyzett: az első bajnoki érmét 1957-ben szerezte, harmadik lett; az utolsót majd’ negyed évszázaddal később, ugyanebben az osztályban, 1980-ban ezüstérmes. Ez idő alatt tizenhét bajnoki érmet gyűjtött, ebből hat aranyat. 1965-ben második, tíz évvel később első a Kékszalagon – természetesen Sztárral.

1958-ban a Telegdy – Jutassy páros az olimpiai csapat tagja volt, azonban 1959 márciusában a Sporthivataltól kapott egy levelet a szakosztály, hogy Telegdy István válogatott kerettagságát megszüntetik. Hegyi Gyula – aki Telegdy apjának volt kollégája – kihallgatáson fogadta. A kihallgatásnak az lett a vége, ha megnyerik a bajnokságot, mehetnek az olimpiára. A bajnokságot megnyerték, a klubban egy távirat várta őket: „Gratulálok! Hegyi”. Utazhattak az olimpiára, ahol tizenkettedikek lettek. 1962-ben Dolesch javaslatára Tolnay Kálmánnal válogatóztak, felváltva nyertek, de végül sztáros nem utazott Tokióba. A ’68-as felkészülés során segítették a Gosztonyi–Holovits párost, de nem őket vitték Mexikóba, a Tolnay László – Farkas László párost nevezték. 1975-ben összeültek Holovits Györggyel. Egy remek hajóban (Blott X), remek évük volt. Mindent megnyertek: Bajnokságot, Kékszalagot, Districtet. 1977-ben Zsolt fiával másodikak lettek a bajnokságon. 1986-ig Sztározott. Ebben az évben feleségével Amerikába települt. Rendszeresen hazalátogatott, utoljára 2006-ban Holovits Hubával sztározott. Elmondása szerint mindent a Balatonnak köszönhet, itt ismerkedtek meg a szülei, itt ismerte meg a feleségét, itt kezdett vitorlázni, versenyezni…

Mindenki csak Telegdynek hívta, az Istvánt nem tették hozzá, később Pistának, de Pista bácsinak soha. A barátai pedig Ketyinek.

 

 

Timár Péter †

(1971. december 29. Budapest – 2013. január 26. Agárd)

Édesapja agrármérnökként, édesanyja biometrikus munkakörben dolgozott. Szülei 1983. évben elváltak, ő édesanyjával maradt Agárdon. Egy leánytestvére van, Krisztina, tanító.

1978 és ’86, között Agárdon járt általános iskolába, 1990-ben Pusztaszabolcson érettségizett, 1992-ben asztalos szakmunkás vizsgát tett. 2008-ban a SOTE Testnevelési és Sporttudományi Karán szerzett diplomát.

Rendkívül energikus kisfiú lévén 1979-ben a szülei a VVSI sportiskolába járatták »fárasztani«. Ez meghatározó volt számára, egész életére elkötelezte magát a sportág mellett. Már 1983-ban dobogós helyezést ért el Cadet hajóosztályban. Ettől az évtől kezdve a vitorlázás határozta meg az életét.

A VVSI-ben a ’80-as években jó légkörben színvonalas, kemény munka folyt. A gyerekek külföldi versenyekre is utaztak, de hazai pályán is sok jó verseny volt. Timut teljesen lekötötte ez az életforma: edzeni, versenyezni, győzni! Agárdon élt, így csak ledobta az iskolatáskát, biciklire pattant és irány a VVSI.

A pályaválasztás évében egyetlen szempontja volt. Mivel a jó hajókat fából építik, asztalosnak kell lenni, ha már muszáj szakmát választani.

Végül alkut kötött a Mamával, egy érettségi, hogy benőjön a feje lágya, utána nem kötelező a felsőfokú végzettség, de egy szakma és egy nyelvvizsga a húszas évei elejére igen. Cserében vitorlázhat, amennyit akar, minden segítséget megkap, és olyan sorrendben teljesíti a hármas szabályt ahogy akarja (érettségi-szakma-nyelvvizsga).

Az érettségi és a szakvizsga után a pénzkereső foglalkozást választott. Hajóépítő műhelyekben találta meg az egyensúlyát… Miközben több hajóosztály után rátalált a nagy »szerelem«, a Repülő Hollandi… 1993-ban már magyar bajnokok voltak Kelemen Tamással.

Ebben az időszakban (1999–2000) a VVSI már fényét vesztett, morzsolódó szervezet volt. Az utánpótlás-nevelés ügye nem volt téma.

Timu eredményes mancsaft Repülő Hollandiban, így hívják nagyhajókra versenyezni (Asso99, 40-es cirkáló…) Megbízható, kiegyensúlyozott legénységként sokat versenyez, de egyre többet foglalkoztatja az utánpótlás-nevelés. Vállalkozást alapít Kerecsen Vitorlázó Társaság néven, és elkezd a saját lakásában vitorlástáborokat szervezni. Rendkívüli erő kellett ahhoz, hogy szinte a semmiből megteremtse a lehetőséget, az eszközöket. A táborok egyre sikeresebbek, lassan kinőtték a lakást. Egy helyi vállalkozóval belekezd a nagy álma megvalósításába, egy utánpótlás-nevelő kikötő létrehozásába. Az agárdi hajókikötőben elindul az építkezés, amit személyes jelenléttel, szervezéssel segít, közben megalakítja YKA (Yacht Klub Agárd) néven az egyesületet az utánpótlás nevelés kibővített háttereként, miközben a nyári vitorlástáborokat folyamatosan szervezi, vezeti. Ebben az időszakban már híre ment a táboroknak és maximális létszámmal indultak a csoportok.

Meg kell jegyezni, hogy ezekben a táborokban, nem „csak” vitorlázni tanította a gyerekeket, hanem életmódra is! Nem akart mindenáron élsportolókat nevelni, hanem az életben helytálló, összetartó közösséget alapozni. Diplomamunkáját A magyar vitorlás utánpótlás fejlesztése címen írta.

Évekig erőn felül küzdött az YKA kikötő megmentéséért. A vállalkozó egyéb tevékenységei okán csődbe ment, és a már közel kész kikötő Timu terveinek megfelelő működése is veszélybe került. Egy ideig egyedül, majd a jelenlegi tulajdonossal együtt sikerült talpra állítani, és ma már Timu álmai válnak ott valóra.

A kikötőben egy hozzá méltó, nem hivalkodó emlékhely van: egy horgony, egy kősziklába vésett TIMU felirat és egy örökélet kaspó.

 Tolnay Kálmán László †

(1924. november 28. Balatonfüred – 2010. szeptember 14. Zalaegerszeg)

Kálmánként keresztelték, de az egész család Lászlónak hívta. 1946-ban – amikor először külföldön járt – az útlevelében is László szerepelt.

Édesapja a dalmátokkal nevelkedett, ők tanították meg a vitorlázás csínjára-bínjára. 1910-től matrózkodott, majd 1911-ben a Kishamison kapott bizonyítványt. Levizsgázott motoros hajóra is, a Hajógyár régi sporthajó üzemében dolgozott, a feleségével és a lányával vitorlát szabott. Nem versenyzett, de kísérőként sokszor utazott a vitorlás csapattal.

A Budapesti Állami Felsőiskolán faipari technikusként végezett. Becske Ödöntől tanult hajóépítést. Már akkor kezdett hajó vonalterveket rajzolni. Hajógyárban mint tervező, csoportvezető dolgozott. Részt vett a Balaton-sorozat – B-24, B-18 – tervezésében, a kedvence a B-21 volt, de a B-16-oshoz semmi köze sem volt! Megrajzolta az M7-est, amivel elkezdődött a túrahajó-sorozatgyártás a Hajógyárban. Rendeltek ilyen hajót Angliába és Belgiumba. A B-21-est annak idején tesztelte az osztrák Yacht Revue. Azt írták, hogy ezt a hajót a Volvóhoz tudják hasonlítani, mert olyan masszív és megbízható. Nagyon sokáig gyártották a Hajógyárban. Részt vett a Sztárok építésben is. Simon Károllyal – Tolnay a testet, Simon a tőkesúlyt – áttervezték a hajó vonaltervét, elöl a hajó élesebb lett, a fenékrész pedig hátrafelé laposabb. Apja mellett elsajátította a vitorlakészítést is.

Tizenkét éves korában kezdett vitorlázni, édesapja csináltatott számára egy kis hajót. Egy kétpárevezős csónakra tettek svertet és vitorlát.

1938-ban gróf Andrássy Gyula felfigyelt rá, és utasította a gyár igazgatóját, hogy gyártsanak neki egy Balatoni dingit. Megismert híres vitorlázókat, Ugron Gábort, Kovács Bélát, Heinrich Tibort és tőlük leste el a vitorlázás tudományát.

1944-ben egy 50-es cirkálóval, Németh István legénységeként győzött először magyar bajnokságon. A továbbiakban még 12 alkalommal állhatott a bajnoki dobogó legfelső fokára, ebből 11-szer kormányosként. Versenyzett Kalózzal (két bajnoki cím), Repülő Hollandival, majd a Finn-nel (két bajnoki cím), a Sztárral (hat bajnoki cím) és a Dragonnal (egy bajnoki cím) következett. További kilenc bajnoki ezüst- és két bronzérme is van. 1954-ben 50-es cirkálóval is győzött. Rómában Finn-nel, Mexikóban Sztárral szerepelt az olimpián.

A mai BYC-telepen nőtt fel, már fiatal korában is pecázott a hajózás mellett. Amióta abbahagyta a vitorlázást ezért járt ide. Mert a vizet, a környezetet mindig szerette.

A BYC legsikeresebb versenyzője, az egyik első magyar finnes, hollandis, és az első nemzetközi versenyeken sikeres magyar csillaghajós, kétszeres olimpikon volt.

 Tóth László †

A Tervhivatal főosztályvezetője, majd elnöke volt. 1978 és 1986 között a Magyar Vitorlás Szövetség elnöki tisztét töltötte be. Minden elképzelést támogatott, ami a vitorlázás hasznára válhatott.  A TVSK alsóörsi telep tagjaként – amiben lehetett – segítette a klubot. A TVSK balatonalmádi telepét megelőzően évtizedekig nem épült új kikötő a Balatonon, ezért – Tóth László közbenjárására – a Balatoni Intéző Bizottság, az Idegenforgalmi Alap pályázatán keresztül, hárommillió forint vissza nem térítendő kölcsönnel támogatta az építkezést.

Aktívan versenyzett, 15 alkalommal volt érmes magyar bajnokságon, hat alkalommal – 50-es cirkáló, 22-es Cirkáló, Európa 30-as – szerzett bajnoki címet.

Halála után özvegye, Olti Adrien alapította a Tóth László-vándordíjat, amelyet első alkalommal 1990-ban adott át. A díjat az az Európa 30-as hajó kapja, amelyik a magyar bajnokság első futamán első helyezést ér el. A bajnokságon induló további osztályok első futamának győztesei is emléktárgyat kapnak.

Tanulmányaim:

1963 érettségi, Toldi Ferenc gimnázium

1965 közgazdasági szakvizsga, I. István szakiskola

1967 edzői és oktatói képesítés, úszás, Testnevelési Főiskola

1975 külkereskedelmi áruforgalmi képesítés, Külkereskedelmi Főiskola

1978 antikvár könyv és folyóirat eladói szakképesítés

Munkahelyeim:

1963–1968 Fővárosi Csatornázási Művek, pénzügyi előadó.

1968–1990 Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, bonyolító, üzletkötő majd az antikvárcsoport vezetője

1990–1995 Avanti Rt., főkönyvelő

1996–2004 Daewoo Motor Kft., főkönyvelő

2005-től nyugdíjas

Sporttevékenységem:

1957-től úszás

1965–1968 úszó oktató

1968– vitorlázás Kalóz, CSMSK

1975– részt vettem versenyek lebonyolításában

1980– versenybíró

1989– nemzetközi versenybíró

1989– részt vettem a hazai Versenybíró Bizottság munkájában

1992– az MVSz Felügyelő Bizottságának tagja, majd a Felügyelő Bizottság vezetője

2005-től egyéb elfoglaltságom miatt ezt a megbízatást már nem vállaltam, a Versenybíró Bizottsági munkám folytattam

2010-ben nemzetközi versenybírói minősítésem egészségügyi okok miatt nem hosszabbítottam meg

2009–2017 Versenybíró Bizottság vezető, az Európai Vitorlás Szövetség hazai bírók és rendezők csereprogram koordinátor

                 

Tuss Miklós

(1938. április 7. –)

Sebész, urológus édesapja, dr. Tuss Miklós 1928-ban a Hungária 6R yacht legénységeként szerepelt Amszterdamban az olimpián. 14 vagy 15 hajót építtetett (O-jollék, a 12-es és 14-es Binnenjollék, a 22-es versenyjollék, 22-es és 30-as cirkálók, 8R yacht).

Ciszterci rend iskolájába járt, majd Eötvös József Gimnáziumba, de a József Attila Gimnáziumban érettségizett. A Műegyetem gépészmérnöki karán, vegyipari gépész szakon szerezte a diplomáját. Dolgozott a Gyár és Gépszerelő Vállalatnál, Mechanikai Műszerek Gyárában, Fővárosi Tanács légszennyezési osztályán, Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, a Videoton fejlesztőrészlegén. 1989-től saját cégében tevékenykedik, vitorlakészítéssel és uszodatechnikával foglalkozik.

15 éves korában Almádiban versenyzett először.

1955-ben Siófokon a Vasasban Kalózzal kezdett versenyezni, és ebben az osztályban lehúzott öt évet. Két váltotthajós versenyen indult, és mindkettőt megnyerte. Időnként Kovács Béla O-jolléjával is versenyzett és futamokat is nyert. Amikor Kovács Béla új Finnt kapott, Miklós megörökölte a korábbi hajóját. A következő évben Fináczy Gyuri – a fiatal titán – is hajóhoz jutott. Attól kezdve egymással edzettek, rengeteget vitorláztak. Kezdetét vette a nagy finnes korszak. Sokkal többet vitorláztak, mint a többiek, így egyre jobb eredményeket ért el.

Két olimpián volt a magyar csapat tagja: München (1972), Fináczy György edzőpartnere, segítője, Moszkvában (1980) Detréék edzője, inkább edzőpartnere.

Finnben három alkalommal – 1961, 1966, 1973 – volt magyar bajnok, e mellett két ezüst- és egy bronzérme is van. Hollandiban nem győzött bajnokságon, de három alkalommal második, kétszer harmadik helyen végezett. Solingban is volt magyar bajnok, és egy ezüst- és két bronzérmet is nyert.

Első alkalommal 1954-ben édesapjával túrázott nagyhajóval. A Vasasban a Kócsaggal (25-ös túrajolle) Fináczy Marci bácsival és Gyuri fiával sokat versenyezett. Indult 15-ös jolléval is. 1957-ben a Nemere II.-vel, 1981-ben a Hárpiával – mint legénység győzött a Kékszalagon. 1989-ben a Hepp nevű Balaton 30-assal abszolút a nyolcadik, az osztályában az első helyen végzett. 1993-ban és 1995-ben a Kékszalagon, majd 1996-ban a tókerülő Fehér Szalagon győzött abszolútban egy 11m OD hajóval, a Manuallal.

Több hajót épített, köztük a korát jócskán megelőző Lopakodót, amellyel a Feltalálok Világkiállításán aranyérmet nyert jármű kategóriában.

Volt szövetségi kapitány, 12 évig elnökségi tag, néhány évig a Nagyhajós Bizottság vezetője.

Uhl Raoul †

(1907. április 8. Budapest – 2002. június 22. Budapest)

Az Uhl családban a három gyermek legidősebbike, Gyula főként túrajolléban ért el sikereket, 1936-ban a BSE színeiben a Novarával magyar bajnokságot is nyert. A középső leány, Irén is versenyzett, ő a húszas-harmincas években jeleskedett. A család 1916-tól rendszerint a Balaton mellett, Almádiban töltötte a nyarait. A Balatoni Yacht Club (BYC) Almádi Osztálya éppen ez időben alakult meg, de a háborús években szervezett vitorlásélet nem volt.

A tízéves Raoul Perczel Miklós hajóján kezdte a vitorlázást. Ekkor szerette meg a Balatont, a vizet, a szelet. A BYC 1920-as újraindulásával a tehetséges ifjút Grofcsik János, a klub kapitánya vette pártfogásába. Az Uhl család rövidesen saját vitorlással is rendelkezett, egy 14 négyzetméteres jolléval, a Lucky Strike-kal. Kezdetben a három testvér együtt indult a versenyeken. A húszas években versenyeket nyertek, nem is keveset.

Első nagy sikerét 1928-ban érte el, amikor megnyerte az olimpiai válogatót dr. Tuss Miklós és Oswald László előtt, és 21 évesen kikerült az amszterdami az olimpiára, ahol a 12 lábas dingi hajóosztályban indult. A holland beltengeren a viharos időjárás nem kedvezett a Balatonhoz szokott versenyzőnek, csoportjában egy hellyel maradt le a döntőbe jutást jelentő ötödik helyről, és végső összesítésben a 13. helyen végzett.

A Budapesti Sport Egyesület (BSE) vitorlázó-szakosztálya 1932-ben alakult. A jogi végzettségű Raoul, ekkor a Városházán dolgozott. Az almádi és aliga-világosi vitorlázóbarátaival, munkahelyi kollégáival kezdeményezője és kivitelezője volt a szakosztály megteremtésének. A főváros kenesei üdülőjének területén szép klubházat kaptak, helyet az uszonyos hajók téli tárolására. Az egyesület vitorlás hajókat – balatoni dingiket, 25-ös túrajollékat, 22-es versenyjollékat, Olimpia-jollékat – vásároltak. Megkapták a Hableány motorost is.

1934-ben a Balatonfüreden rendezett első dingi bajnokságot Raoul nyerte. Ebben a hajóosztályban az elkövetkezendő években több versenyen is győzedelmeskedett.

Az 1936. évi olimpiai játékok válogatóversenyein Uhl Raoul szoros küzdelemben maradt alul Heinrich Tiborral és Izsák Olivérrel szemben. Ezután többnyire 22-es versenyjolléban versenyzett.

1936 júliusában 25-ös túrajolléval elindult a Kékszalagon, a BSE Virradat nevű hajóját kormányozta. Abszolútban nyolcadik helyet ért el, a túrajollék között első lett.

A második világháború és az azt követő évek nehéz sorsot jelentettek számára. Majd’ három éven át, 1947 júliusáig szovjet hadifogságban sínylődött. Hazatérve testileg leromolva, rossz anyagi körülmények között élt, és ápolta szeretett feleségét. A Városházán kapacitálták, lépjen be a pártba, de ő erre nem volt hajlandó. Vezető tisztviselői beosztása helyett, mint segédmunkás dolgozott. 1954-ben súlyos családi gyász érte, meghalt a felesége.

1952-ben a kenesei üdülőt a honvédség vette birtokába, a BSE-t megszüntették. A klub vitorlázói és hajóparkja átmenetileg, Alsóörsre, Petőfi SE-be került, majd Balatonfüredre, ahol Vörös Meteor néven működtek. Uhl Raoul az unokaöccse, Dulácska György biztatására ismét bekapcsolódott a vitorlázásba. 1956 nyarán harmadik lett az első Dragon bajnokságon, 1961–1964 között egymás után négyszer győzött.

Uhl Raoul példamutató, minden körülmények között sportszerű versenyző volt. Rajongott a vitorlázásért, sokat túrázott, és – mintegy mellékesen – szívesen versenyezett is

Egy éven át még edzősködött az almádi Építőknél, majd versenybíróként tevékenykedett a velencei-tavi versenyeken.

Pályafutása során kilenc alkalommal állhatott a magyar bajnokságon dobogóra, ebből háromszor a legfelső fokára.

 

  1. Ugron Gábor †

(1880. január 8. Marosvásárhely – 1960. október 27. Bakonybél)

Az Ugron nevet a krónikák már az 1200-as években említik; Mátyás király korában oklevelekben olvashatjuk. Idősebb Ugron Gábor (1847–1911) harcolt Garibaldi seregében, majd a Párizsból a kommün eseményeiről tudósított. A Függetlenségi Párt elnöke, negyvennyolcas parlamenti képviselő volt.

Fia, ifjabb Ugron Gábor a gimnáziumot a budapesti kegyesrendi főgimnáziumban, a piaristáknál konviktorként – bentlakó diák – végezte. Tanulmányait egyetemeken, Lipcsében, Genfben és Budapesten folytatta, diplomát a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán szerzett. 1902-ben Maros-Torda vármegyében helyettes szolgabíró, 1903-ban szolgabíró, majd főszolgabíró lett. 1904-ben önkéntes népfölkelőként a 8. dzsidás (dárdás, lándzsás) ezredbe sorozták be. 1906. február 19-én a budapesti belvárosi r. k. templomban feleségül vette Szalay Lívia Karolina Augusztát. A szertartást dr. Fraknói Vilmos püspök, nagyváradi kanonok celebrálta. 1906. április 27-én Ugocsa vármegye főispánjának, 1907. március 19-én Maros-Torda vármegye és Marosvásárhely főispánjává nevezték ki. 1911. február 19-től a Marosvásárhelyi Egyházközség főgondnoka, a Marosvásárhelyi Sport Egyesület elnöke. 1913. július 10-én belép az Andrássy Pártba, novemberben az Országos Alkotmánypárt igazgatójává választják. 1915. július 3-án Marosvásárhelyen országgyűlési képviselő volt. 1916-ban a Pro Transsylvania Országos Bizottság Kormányzó Tanácsának elnökévé választották. 1917. március 8-án kinevezték a Katolikus Népszövetség kormányzó tanácsosává. 1917-ben az Esterházy-, majd a Wekerle-kormány belügyminisztere, 1918 januárjában Erdély Királyi Biztosa lett. Megszervezte a Székely Nemzeti Tanácsot. Januárban IV. Károly valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki. A ’48-as Alkotmány Párt elnöki tanácsának és intézőbizottságának tagja. Marosvásárhely díszpolgára. 1918. november 19-én alapítója a Székely Nemzeti Tanácsnak, majd annak ügyvezető elnöke. A vörös terror elől 1919. április 18-tól illegalitásba vonul a bakonyi Csehbányára. Szeptemberben részt vesz a Szabadelvű Párt megalakításában, amely október 11-én fuzionált a Demokrata Párttal, és Nemzeti Demokrata Polgárpárt néven működött tovább, melynek elnöke lett. Az 1920. februári választásokon országgyűlési képviselőnek, 1922-ben nemzetgyűlési képviselővé választották. 1925-ben beválasztják a Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottságába. 1927-ben megbízzák az Országos Képzőművészeti Tanács elnöki tisztével. 1927. december 24-én Bethlen István miniszterelnök kinevezi az Országos Takarékossági Bizottság elnökének. 1933. június 26-án az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) elnöke. 1933-ban elvállalta Országos Stefánia Szövetség – akkor az országos védőnői szolgálatot jelentette – elnökségét, és 1941-ig ellátta ezt a feladatot. Az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács elnöki feladataival Hómann Bálint miniszter bízta meg. 1941 decemberében kormányzói aranyérem kitüntetésben részesült. 1944. decemberben a Svéd, majd a Svájci Vöröskereszt kötelékébe lép. 1944. október 21-től pár napig a Gestapo »vendégszeretetét« élvezi. 1945 májusában a Balatoni Hajózási Rt. elnöke. 1947. március 7-én belép a Magyar-Angol Társaságba. 1951. június 1-jén kitelepítik Jászboldogházára. 1952. február 20-án nyugdíját megvonják. A kitelepítési kényszer megszűnésekor, 1953 végén fiához, Ugron Istvánhoz költözik Bakonybélbe. Kodály Zoltán segítségével sikerül nyugdíját visszakapnia. 1960. október 27-én elhunyt, Bakonybélben temették el. 35 évvel később ősei nyughelyén, a székelyudvarhelyi, szombatfalvi Mál-hegyen levő, a Székely Kálvária végét jelző családi kriptába helyezték örök nyugalomra.

Ő kezdett elsőként vitorlázni a családban. Hajója a Lívia, egy huszonkettes jolle, amelyet Balatonfüreden tárolt. 1929. december 3-án megalakították a Magyar Vitorlás Yacht Szövetséget, alelnöknek dr. Ugron Gábort választották, majd 1933-tól egészen 1942-ig a MVYSz elnöke volt. Elnöksége idején, 1933-ban Sebők Sándor szerkesztésében megjelent hazánkban az első vitorláskönyv. 1933-ban Balatonon tartották az első Európa-bajnokságot 22-es Binnenjolle osztályban. 1934-ben, ismét megjelent a Vízi Sport magazin. Ugron nem csak támogatta a Hungária Yacht Club kezdeményezését, a balatoni Kék szalag verseny rendezését, a Rabonbán nevű 30-as cirkálójával meg is nyerte azt. 1935-ben Dingi Európa-bajnokságot rendeztek Siófokon. Jelentős szerepe volt az 1937-ben létrehozott Európai Vitorlás Szövetség megalakításában. Magyar kezdeményezésre megszervezték a Négy tó bajnokságát. 1937-ben – részben a magyar hajóépítő ipar támogatására – újabb 30-as cirkálót építtetett, és szintén a Rabonbán nevet kapta. Új hajójával számtalan versenyt nyert. Eredményes elnöki munkáját bizonyítja, hogy a magyar vitorlássport elismert és előkelő helyet vívott ki magának Európában. A klubok száma (telephelye), a sporteszközök, a versenyzők és a kedvtelésből sportolók száma jelentősen növekedett. A ’40-es években az MVYSz felügyelete alatt harminc verseny szerepelt a versenynaptárban, 1942-ben már kilenc osztály bajnokságát rendezték meg. Elnöksége alatt vált önálló osztállyá az 50-es cirkáló, az Európa 30-as, a 22-es és a 30-as cirkáló, a 25-ös túrajolle, az Olimpia-jolle és a Kalóz osztály. Erre az időre esik a vitorlabontó ünnepségek bevezetése is.

 Vincz Tibor †

(1939– 2013)

Igazi kistavi vitorlázó volt. A Velencei-tavon versenyzett, negyven évig ugyanazzal a Kalózzal. A Szárcsa Reinhardt György megrendelése alapján okumé lemezből 1964-ben épül, és élete során számos javításon és felújításon esett át. Rajtszáma születése óta 275-ös. Jól ismerik a Velencei-tavon kívül a Fertőn is, ahol csaknem minden Széchenyi Regattán versenyzett. Pontosan az első harminckilencen. A negyvenedik évben már nem lehetett ott, mert Tibor szívét éppen gyógyították... Se ő, se a hajója nem nyert magyar bajnoki címet, kiemelkedő országos versenyt. Csak ott volt mindig szerényen és csendesen.

Aki kalózos és versenyzett a Velencei-tavon az elmúlt negyven évben, biztosan emlékszik rá. Reinhardt György technikai jobb keze volt Agárdon, majd a Köfém edzője és mindenese. Büszke volt erre. Az agárdi telep minden porcikájába beletartozik a szelleme. Nagyon fog hiányozni a Köfém teraszról is, ahol az utóbbi években a sarokban ülve térfigyelőként, az „Isten szeme mindent lát” felirat mellett mindenkihez volt egy jó szava, poénja, kérdése és számtalan színes története.

  Wossala György

(1941. február 7. –)

Érettségi után a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán, kapta kézhez a diplomáját (1966). Ezt követően két évig Hilton ösztöndíjjal Rómában, az Idegenforgalmi egyetemen tanult, és nemzetközi közgazdasági diplomát szerzett (1967).

Szakmai tapasztalat: Pannónia Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat, Siófoki Szállodasor – igazgató (1967), Pannónia Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat, Budapest – osztályvezető, főosztályvezető (1968–1973), 1973–75 Olimpia Szálloda, Budapest – igazgató, egyéni vállalkozó – zipzár, vendéglátás (1975–1990).

Később különböző vállalkozásokban volt tulajdonos. A jelentősebbek: Pinkóczi Csárda, Panoráma 25 disco, Normafa Szálló Budapest, Juventus Rádió, Hungarorama Media, Ramada Hotel & Resort Balatonalmádi, Aurora Hotels Kft. (1988–2017). Jelenleg nyugdíjas.

Fontosabb kitüntetései: Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztje (2009), Vitézi Rend Jubileumi Ezüst Nagykeresztje (2010).

Betöltött tisztségei: Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda Igazgatótanácsának elnöke (1991–1994), Magyar Vitorlás Szövetség ügyvezető elnöke (1991–2012) majd társelnöke (2012–2016), Európai Vitorlás Szövetség elnöke (2004–2010), Menedzserek Országos Szövetségének választmányi tagja (2008–2014), Magyar Szálloda Szövetség Tanácsadó Testületének tagja (2009–2012), Magyar Olimpiai Bizottság tagja, a MOB Gazdasági Bizottságának tagja (2004–2016), Nemzetközi Vitorlás Szövetség különböző bizottságainak tagja, alelnöke, elnöke, jelenleg 11 európai ország képviseletében a Council tagja (1990–), Európai Vitorlás Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke (2010–).

Fontosabb eredményei: olimpia 20. hely (Atlanta – 1996), világbajnoki ezüstérmes: (2004), Európa-bajnok: (2008), Európa-bajnoki bronzérmes: (2002, 2009), masters világbajnok: (2009, 2012), masters világbajnoki ezüstérmes: (2002, 2003, 2005, 2011), masters Európa-bajnoki ezüstérmes: (2005, 2008, 2011), masters Európa-bajnoki bronzérmes: (2007). Számos nemzetközi versenyen – Barátság pótolimpia (1984), Holland Bajnokság (Medemblik) és néhány komolyabb nemzetközi bajnokság (NDK, Csehszlovákia, Ausztria stb.) – érmes helyezést ért el. 47 magyar bajnoki érméből (ifjúsági Moly, ifjúsági O-jolle, ifjúsági és felnőtt Finn, Soling, Dragon, 30-as Cirkáló, Összevont Cirkáló) 24 arany, 12 ezüst, 11 bronz. 1955-ben indult először Kékszalagon, 2010-ben abszolút második volt.

Wossala: „1954 telén lelkesen jártam Szénásy Józsi bácsi lakásán tartott elméleti oktatásokra, 1955-ben Szénásy és Jankovich István vezetésével gyerektáborokat szerveztek, ott kezdtem vitorlázni. Apám építész volt. Egy munkájáért egy, a második világháború óta nem használt olimpiajolléval fizettek. Nekiálltunk az öreggel, és rendbe hoztuk. Palánkot cseréltünk, méhviasszal betömtük a repedéseket. Amikor kész lett, elindultunk Almádiba, a Budapesti Építőkbe, ahol egy jó hangulatú társaság fogadott minket. Tetszett a dolog. 1956-ban Elemér bácsi hét darab »láda« molyt épített, ezeket a hét törpéről nevezték el. A Szundit kaptam. Holényi Imre foglalkozott velem a bajnokság előtt úgy két héten át. Egész nap vitorláztunk, próbálta tudatosítani, hogy mit kell csinálnom. Almádiban volt az ifi bajnokság. Nagy élmény volt. Végig erős szél fújt. Tudtam nagyjából a szabályokat, és azt is, amit a Holényi belémsulykolt, de azt, hogy merre kell menni, nem. Nem baj – gondoltam –, majd megyek a többiek után. Elrajtoltunk, és legnagyobb megrökönyödésemre elsőnek vettem a bóját. Fogalmam sem volt, hogy merre tovább… Fináczy Marci elment, én megnyugodtam, követhettem őt. Végül harmadik lettem a futamban. A bajnokságot Fináczy Marci mögött a második helyen zártam. A következő évben Olimpia-jolléztam, és bekerültem a váltott hajós bajnokságra. Nagy szerencsém volt. Az O-jollék nem voltak egyformák, és úgy jött ki a lépés, hogy mindig a hajóval azzal mentem, amelyiknek a legkedvezőbb szél fújt. Így aztán nyertem. Ez nagyon nagy dolog volt. 1959-ben megjelent a Finn, és átültem. Elég jól ment, főleg erős szélben. 1964-ben megnyertem a bajnokságot, utána is mindig a dobogón voltam, egészen 1967-ig, amikor Hilton-ösztöndíjjal Rómában tanultam, hazaérkezésem után pedig nagyon lekötött munkám, a siófoki szállodasor igazgatója lettem.”

Támogatóink: