Klubélményem volt

Hosszan mesélem, ahogy szoktam, fészbúkra használhatatlanul.

Amikor a nyolcvanas-kilencvenes években versenyeztem kis tavi klubokban például Ausztriában, mindig irigyeltem a lebonyolítás egyszerűségét, emberi léptékét, a saját világukra büszke vendégszeretet mellett nem egyszer a rendezés profizmusát. Gördülékenyen oldották meg a problémákat, amelyekhez máshol, nagy rendezvényeken szervezőket és idegen hivatásosokat hívtak és fizettek meg. Az egésznek kellemes, barátságos, szívmelengető hangulata volt, amibe belefértek még az emberi hibák is, mert egyszerűen nem lehetett haragudni rájuk, a mindenen átsugárzó jóindulatú akarat miatt.

Most tevékeny részese lehettem mindennek már nem versenyzőként, hanem a hazaiakat, a szervező-rendező csapatot kívülről kiegészítő motorosvezetőként és a sajtóhírek írójaként. Gyönyörű hetem volt a Spartacus Vitorlás Egylet közösségében az Opel Finn Gold Cupon, a Finn dingi világbajnokságon Balatonföldváron.

Régen – réges-régen, meg más jelleggel nem olyan régen is – sok ilyen klub és vitorlástelep létezett a Balatonon. Nem marinák, aktuális, akár tartós fizetővendégekből összeverődő emberek a kikötői csapat által kiszolgálva, hanem évtizedek alatt fejlődő, barátivá alakult társaságok, akik ismerik és szeretik egymást, a körből ezért-azért kilógókat is elviselve élik együtt a vitorlás életüket, amióta az eszüket tudják. Egy ilyen közösség részének lenni a boldogság és a hosszú élet egyik titka, még ha akadnak hétköznapi ellentétek és bosszúságok is. De hiszen a mindig finom is unalmassá válik, és csak akkor marad emlékezetesen jóízű, ha rendre kóstolunk jellegtelent és néha ehetetlent is. Lefordítva: kell a klubba még egy-két, na nem túl sok nemszeretem tag is, attól lesz érdekes és emberi az egész.

Mára a békés rendszerváltást követő vadkapitalizmus rohama után alig maradt ilyen egyesület, ilyen vitorlástelep. Persze alakulnak újak, fejlődnek ebbe az irányba, de a régiek jórészt eltűntek, elporladtak. Némelyik látszólag él még, de nyoma sincs bennük annak az életnek, közösségnek, ami a Spartacus Vitorlás Egyletben megmaradt.

Megmaradt, mert 1990-ben az elsők voltak, akiket megtámadtak, mégpedig direkt módon nagy pofonnal, a kapukat egy pillanat alatt bezárva, a klub javaira eladást hirdetve. A közvetlen támadás ütése egységet kovácsolt, és az ott vitorlázók azonnal összefogva határozottan és hatásosan léptek fel. Nem mesélem el, hogyan mentették meg a klubjukat, és lettek tulajdonosok sokan együtt, így fenntartva a folyamatosságot. Megoldották, megmaradtak.

Az ő akkori sikerük után már nem támadtak, zártak be egy csapásra egyesületet, privát célra megszerezhetőnek ítélt vitorlástelepet. Hagyták inkább elszegényedni, elrothadni azokat, szépen türelmesen megvárva, amíg a létesítmények és javak értéküket vesztik. A tagság, az ott vitorlázók pedig felfalva saját közösségüket szépen el is tűntek a színről.

Én is voltam ilyennek a tagja. Már csak távoli emlék, nyoma sincs. Hiányzik.

Azóta alakultak új klubok, vannak helyek, ahol ismét ebbe az irányba fejlődik az élet, a közösség, de még évtizedekig is tarthat, mire az egymást régóta kedvelő vagy elviselő, egymáshoz szelidült családok, vitorlás generációk megteremtik a maguk kerek kis vitorlástelepi világukat.

A Szpariban minden adott volt a világbajnokság egyedi szervezéséhez. Az egészben én a jó család rendíthetetlen nyugalmát éreztem, ami persze jelenthet helyenként vibráló, ideges pillanatokat, csak a tagok által érezhető feszültséget, de kívülről csak az együttműködő akarat és az sokgenerációs rutin látszott és érződött.

Az már jó ideje tudott volt, hogy jóval több, mint száz finnes érkezik majd az olimpiai hajóosztály bő hatvanéves történetének mindössze második tavon lebonyolítandó világbajnokságára. Száztizenhárman jöttek harminckét országból. A rendező egyesületnek pedig meg kell felelnie maguknak a finneseknek, az osztályszövetségük világbajnokságokra vonatkozó előírásainak és elvárásainak, a nemzetközi és hazai szervezetek követelményeinek.

„Gyüttmentként” először az vetődött fel bennem, vajon hogyan fog elférni ennyi hajó és ember egy ekkora területen. Hiszen 2009-ben, amikor ennél kisebb Európa-bajnokságot rendeztek, akkor a Galamb-szigetet is bevonták, amivel megháromszorozták a hasznos parti területet! Most erről szó sem volt.

Aztán meg a szervezésbe csak részleges bekukkantást nyerve guvadt ki a szemem. A szparisok alapvető rendezési kérdésekről szóló megbeszélésein a verseny előtti napokban olyan témákról esett szó, amelyekről elképzeléseim szerint már jóval előbb kellett volna egyeztetniük. Eközben sehol egy komoly táblázat, feladatköri leírás és effélék.

Mi is nem volt még?

Ja, igen: idegbeteg rezgésekkel fontoskodó menedzserek, hülyeségekről órákig értekező műmájerek, táblára irogató egyébként pedig veszettül jegyzetelő …, na az ideillő szót nyilvánosan nem illik használnom. Nem meeting volt, brainstorming, és nem írtak szcenáriót, mint a trendi módon üzemelő vállalkozásoknál. Beszélgettek a feladatokról, egymással, ahogy szoktak. Béci te megmondod, hová, Grábenék elviszik, Raló te menj velük, Bödi nálad a piros bója lesz, mennyi van abból, nálad van olyan zászló? Olcsi majd odafigyel és segít. Mindezt a kívülről hívott profit, az egyetlen nemzetközi minősítésű versenyrendezőt körül ülve.

Fluck Bence ekkor még nem tudta, hogy a negyedik naptól lesz új beceneve, miután a televízióban a versenybeszámolóhoz írott sajtószövegből sikerül a nevét majd Flák Benszként olvasni. Persze, ugyan miből gondolták volna, hogy egy világbajnokság főrendezője magyar lenne… (Hello, my name is Bensz. Flák Bensz!)

Márpedig itt nem volt külföldi. Az egyetlen nemzetközi osztályszövetségi töltött galamb, lévén francia, az egyik kacsójában örökké vörösboros poharat lengetve áramlott ide-oda, de hivatalos szerepe nem volt. Az egyetlen hatást talán nálam váltotta ki, irritált rendesen, míg be nem szóltam valamit, és egészséges ajtócsapkodással el nem tűnt a továbbiakban a légteremből. Ez a pillanat is a szép szparis élményeim közé tartozik…

Szóval Flák Bensz remekül passzolt a szparis brigádhoz. Saját habitusából fakadóan, vagy mert a háttérbe húzódva egy tizenegyszeres világbajnok (a megfejtés Majthényi Szabolcs) fogta össze a dolgokat, vagy mert ott volt Erdélyi Béci az irdatlan rutinjával, helyismeretével és nyugalmával? Talán mind együtt. A végeredmény elképesztő lett.

Voltam én számtalan nagy nemzetközi versenyen, világ- és Európa-bajnokságokon. Agyonszervezetteken, ahol semmi nem működött, de legalább is akadozott a gépezet. Itt minden flottul ment. A pálya ott volt, ahol lennie kellett az adott szélben. A rajtvonalak parádésan jók. Ha módosítani kellett, sehol egy döccenés, kapkodás. Ha parton halasztani, akkor ott voltunk, ha megindultunk, jött a szél is. Egyetlen egyszer a Balaton csibészesen kicseszett a fiúkkal. Az utolsó mezőnyfutamos napon délután későn megérkező szélben parádés gyorsasággal elkészült rajtvonalon lobogtattak már a hajók, amikor a szél harminc fokot fordult. Az előre kiírt időkorlátozás miatt pedig a rendezők nem tehettek mást, partra kellett küldeniük a mezőnyt az addigra egészen jó kis szélben is.

De jó az Isten, vagy a markába röhögő Balaton, és vasárnapra adott az Éremfutamhoz egy kis gyenge, de megfelelő északkeletit, amelyben aztán egy tiptop Medal Race mehetett le. Boldog svéddel a végén, és ujjongókkal a nézőhajókon, mert azért a mi Zsombink is odatette magát rendesen, magyar finnestől soha nem látott szinten versenyezve.

Az egészről mindent lehetett tudni és látni, mert Gereben Matyi megszervezte, netre tette és Visy Oszi folyamatosan kavarta – nagyon jó gyerekek, szuper, nahát Cseró ez milyen remek kép, Jani aj de szuper, de készen van már a film? Odaszervezte a legjobb videóst és legjobb fotóst, akit csak lehetett, mindezt tolták a netre, Gémesi Jóka kedvencemre a fészbúúúkra és mindenfelé. Aztán vasárnapra jött Csermendy Micu a THE-ből élőben drónozni a nagyvilágnak az Éremfutamot…

Mi kell még?

Mindehhez pedig ott volt a Szpari, gyönyörűségesen megújulva, illetve a Balaton, távolban a Badacsonnyal esti léleksimogatónak.

De ez mind-mind nem lett volna ennyire szép, a klubtagok nélkül. Akik önként és dalolva, ingyen és folyamatosan tettek-vettek (motyogattak) a versenyirodán, a sója körül és akárhol a rengeteg csodálkozva elégedett idegen és a hozzám hasonló hazai gyüttmentek körül. A háttérbe húzódva a motorosokba - este vagy hajnalban, nem tudom, csak tele lett a tank - Magyarország legeredményesebb Opé edzője és legjobb 470 kormányosa, Török Peti és Gyapjas Balázs töltötte az üzemanyagot. Mindeközben folyton felbukkantak az itt most éppen feladat nélkül maradt ezeréve klubtagok, beleszagolni a vébé ájerbe, és persze jelenlétükkel még teljesebbé tenni a nagycsaládos képet.

Itt az ember hamar átlátja, mi a dolga. Például magamtól is rájöttem, hogy a reggelihez a rendezőcsapatnak a szparis hölgykoszorú által készülő terülj-terülj asztalkát ékesítő tojássalátából ki kell csempésznem Berecz Botinak és Székely Tonyónak, hogy simán induljon a versenynapjuk.

Ja, és annak az aszaltszilvás-sajtos-paradicsomos kencének a receptjét pedig meg kell szereznem. Azt hiszem vissza kell majd mennem valami indokkal a Szpariba.
Nem csak ezért.

Ruji

Fotó: Cserta Gábor

Plusz még Spartacus történet: http://www.hunsail.hu/hirek/az-opel-finn-gold-cup-hazigazdaja

Csatolt képek: