Schirmer István 1942–2017

Sici elment, elfogyott az ereje, kialudt az életből a szeretnivaló link, a jólelkű bohém.

Feltűnt, hogy ha valaki sokat mosolyog, poénkodik, a bajokból is látszólag vidáman kecmereg ki, és emellett olykor semmibe véve a konvenciókat belemulat a világba, netán a rossz pillanataiban mellébeszél, annak a tényleges eredményeit, a munkáját sem tartják annyira, mint amennyit az valójában ér?

Évekig volt az edzőm, ráadásul azok voltak a szakmai sikereinek fő időszakai a Velencei-tavon, majd Siófokon a Mahart SC-ben. Mégsem emlékszem kemény edzésekre, szigorúságra, általa felállított követelményekre.

A legendák, az örökké rivalizáló Dolesch – Kővári – Reinhardt hármas legaktívabb tanítványainak egyike volt, Erdélyi Béci és Erdélyi Pista kortársa, haverja, kollégája. A hetvenes években Agárdon a Velencei-tavi Vízi Sportiskolában ő volt Reinhardt György, a rettegett Gyumadár jobbkeze és főleg ellenpontja. Akkoriban ott, velünk srácokkal a nyári vitorlástáborokban vagy a téli edzéseken kőkemény munkát végeztettek el egy falanszter módra zárt és fegyelmezett világban. Miáltal a Velencei-tavi vitorlázás a semmiből jött fel, és került az élre, a balatoniak elé. Előbb az utánpótlás versenyeken, aztán később, lassan az olimpiai osztályokban is, megvalósítva ezzel Reinhardt György és Springer Ferenc álmait.

Ám az, hogy az agárdi vitorlástelep és azok a táborok, edzések a ma szinte elképzelhetetlen rendjükkel és korlátozásaikkal mégis mindannyiunk, minden akkori, abban az életben részesülő gyerek emlékeiben szinte kizárólag a gyönyörűséges élmények és vidámság csokraként él, annak az egyik fő oka Sici. És persze a vele ott dolgozó csodálatos emberek, edzők, Csermely Karcsi bácsi, Stéger Józsi bácsi, Szabó Pisti és a nálunk alig idősebb Cseh Pista érdeme. Sorolhatnám még a neveket napestig. Lehet, hogy az okos diktátor ilyen embereket keres maga mellé?

Ott volt mindig a vízen, a Reinhardt-féle gyakorlatokat határozott szigorúsággal fillérre végrehajtató edzők között. Mégsem emlékszem Schirmer István kemény edzéseire, de arra sem, hogy engedékenyen vigasztalt volna vagy negédes kedveskedéssel kezelte volna a rábízott gyerekeket. De emlékszem rengeteg vigyorgásra, röhögésre, somolygó jókedvre, felszabadító poénokra, reménységet adó nagy dumákra, anélkül, hogy azokkal a rettegett nagy főnök tekintélyét csorbította volna. Persze vigasztalásul mondott soha vagy csak a vártnál jóval később megvalósuló dolgokat, a vágyakat a valóságba szőve, amitől akkor, megint csak őt hihettük komolytalannak és megbízhatatlannak. Pedig az ő ellenpontozása, az ő képzeletünkbe ültetett vidám világa tette abban a pillanatban elviselhetővé, elfogadhatóvá majd természetessé és általunk is nagyra értékelhetővé a minket érő keménységet. Ők ketten együtt, Gyumadár és Sici, mint a jó zsaru – rossz zsaru szituációk ösztönös mesterei a közös okai, hogy az agárdi életünkről bennünk mára megmaradt lényeg a valódi boldogság felismerésének és megélésének képessége, valamint a kudarcok és sikerek elviselésének egészséges tudása.

A lazasága, bohém lénye soha nem más kárára érvényesült, és amikor önmagáról volt szó, pláne, ha fájdalom érte, a képből szinte teljesen eltűnve húzódott össze, majd akkor lépett vissza közénk, ha újra képes volt játszani az amúgy szívéből jövő Sici-szerepet. Márpedig baj, fájdalom érte őt bőséggel, és persze hogy hibázott is életében. Ha viszont neki fájt valami, legfeljebb azt láttuk, hogy berúgott, mint az atom, amin, mivel vidám ember volt, jókat röhögtünk, az okokba persze soha bele nem gondolva.

Ezért volt ő a lényének olyan jól megfelelő szeretnivaló link, a jólelkű bohém, aki úgy vitt ezzel bele minket a munkába, eredményességbe, úgy tanított az élet ismeretére és szeretetére, nem utolsó sorban pedig a meló és mások megbecsülésére, hogy azt észre sem vettük. Nem a fekete pontokat, az egyeseket kell megszüntetni az iskolákban, nem a kudarcoktól félteni a gyerekeket, hanem olyan embereket találni és megbecsülni, mint amilyen Schirmer István volt.

Idealizált a kép, amit festettem róla? Az.

De csak azért, mert ezzel szemben mi emberek folyamatosan ítélkezünk mások felett. Odafigyelésre képtelen lustaságunkban beskatulyázunk, általánosítunk, bulvárba csomagolt szelfibotos ködbe burkolózva elhisszük a rosszat és lenézünk bárkit. A körülöttünk élőket a világ által diktált trendi értékek szerint kategorizáljuk, mert így egyszerűbb meghatározni saját helyzetünket, és főleg önmagunkat a valóságosnál magasabbra sorolni.

Így Sici a link, a bohém, a komolytalan. Pedig önmagukban a kőfejűen előre nyomuló alkotók, kreatív teremtők sem érhetnek el valódi fejlődést, bármilyen jók legyenek is az elképzeléseik, szándékaik. Kellenek még melléjük azok, akik a falansztert vidámmá, mosolyogva élhetővé változtatják mindannyiunknak. Amilyen ő volt.

Ruji

Csatolt képek: